Napjainkban már a szakértők is egyetértenek abban, hogy katolikusnak lenni jót tesz az egészségnek

A pszichológusok mostanra egyetértenek abban, hogy „az embernek jót tesz, ha katolikus”. Ahogy Jordan Peterson nemrégiben megjegyezte, a katolicizmus „a lehető legépelméjűbb” hit.

A pszichológia azóta nézi rossz szemmel a vallást, amióta Sigmund Freud kifejtette, hogy a vallásgyakorlás és a mentális betegségek között összefüggés van. Ez a feltevése azonban hamisnak bizonyult. Az emberek fejében azonban megragadt a vallás és a mentális betegségek közötti kapcsolat, épp úgy, mint az a vélekedés, hogy a hit kapaszkodót jelent mindazoknak, akik nem tudnak megbirkózni a nehézségeikkel.

Valójában Freud számos kutatási eredménye erre a téves alapvetésre épült, de a legkárosabb következménye az volt, hogy nézetével vallásellenes kampányt indított el, ami a vallásosság nyílt pszichológiai megvetésének kultúrájához vezetett el.

A probléma az volt, hogy az ateista Freud, aki ráadásul súlyos „megvetem az apámat” komplexussal küzdött, kampányt indított az istenhit ellen. Freud legújabb kritikusai, akik saját elméleteit alkalmazták az esetére, ezt a kampányt károsnak, a kivetítés toxikus cselekedetének tekintik. Többen arra a következtetésre jutottak, hogy mivel Freud nem tudott megbirkózni azzal az érzéssel, hogy megveti apját, úgy gondolta, hogy ezzel az elmélettel bosszút állhat a mennyei atyán.

Ezt a megalapozatlan elméletét kutatásai korai szakaszában hozta nyilvánosságra. Az1927-ben megjelent, „Egy illúzió jövője” című tanulmányában azt állította, hogy a mentális betegségek és a vallásos meggyőződés kapcsolatban állnak egymással. Ugyanakkor nem lenne tisztességes minden felelősséget Freud nyakába varrni, amiért nézetei később népszerűvé váltak. Nem érdemli meg, hogy ezért egyedül őt hibáztassuk. Ugyanis az európai társadalom túlságosan is „vevő volt” az elméletére. Elméletének elfogadása lehetővé tette, hogy bárki kiűzze Istent a lelkiismeretéből, és ezáltal erkölcsi felelősségtől mentes életet éljen.

A mentális betegségek és a vallásos meggyőződés közti kapcsolat éppoly abszurd volt, mint amennyire hamis. A bécsi őrültek menhelyén orvosként eltöltött időt követően Freud úgy vélte, hogy felfedezte a kapcsolatot a kényszeres viselkedés és a bécsi székesegyházban látott liturgia kifinomult, díszes koreográfiája között. Az összekulcsolt kezek tördelése, a bizonyos helyeken, bizonyos módokon történő meghajlás és a hétköznapi ember számára megmagyarázhatatlan ismétlődő viselkedésformák vezették erre a következtetésre.

Nem tudott, és nem is akart különbséget tenni az ok-okozati összefüggés között. Vak volt egyrészt az ápoltak nyomorúságára, másrészt a szemiotikai mélységű liturgia szépségére. Így dolgozta ki azt az elméletet, amely szerint a vallásos hit és annak liturgikus koreográfiái a csoportos formában jelentkező mentális betegség egy változatát jelentik.

A 20. század második feléig kellett várni, hogy kollégája és egykori tanítványa, Gustav Jung teljesen ellentétes álláspontra helyezkedjen. Jung azt mondta, hogy a vallásgyakorlás fontos pszichológiai kapcsolódási pont a tudatalatti és a tudatos szféra között. A pszichológia, mint tudomány légköre kezdett lassan megváltozni. Hirtelen, és most először, a pszichológiával foglalkozók elkezdtek tanulmányokat írni a sok előítélettel és zárkózottsággal szemben, és a korábbi vélemény helyett a hit és az emberi jólét kapcsolatát taglalták.

Sokak meglepetésére kiderült, hogy erős és bizonyítható összefüggés van a hit és emberi jólét között, alátámasztva azt a feltevést, hogy a vallásos élet jót tesz az embereknek.

Ettől kezdve lassan, de biztosan az elmúlt időszak felmérései újabb és újabb bizonyítékokat szolgáltattak arra vonatkozóan, hogy a hit áldás, és a hívő emberek boldogabbak a nem hívőknél.

A legutóbbi ilyen tanulmány nemrégiben jelent meg a Daily Telegraph-ban.

Tízből több mint nyolc ember, aki hetente legalább egyszer elmegy egy istentiszteletre, boldognak vallotta magát. A templomba nem járóknak mindössze 50 százaléka mondta magát boldognak.

Azoknak, akik úgy nyilatkoztak, hogy vallási életük fontos identitásuk szempontjából, több mint 70 százaléka jó pszichés közérzetről számolt be. A nem hívők körében ugyanakkor ez megint csak 50 százalék volt.

A tanulmány készítői úgy gondolták, hogy ennek politikai és gazdasági vonatkozásai is vannak. Egészen nyilvánvaló, hogy mik ezek. Ha a kormány csökkenteni akarja a depresszióban, mentális betegségben és kilátástalanságban szenvedők állami támogatásának költségeit, akkor nem kell mást tennie, mint népszerűsíteni a vallásos életet.

A felmérés egyik hasznos eredménye volt az a megállapítás, miszerint magukat a hívőket is rosszul érintette az az általános konszenzus, hogy Istenben hinni szégyellnivaló dolog. Az a freudi mítosz, ami hallucinációkról, mentális betegségekről, és fogódzók szükségességéről szólt, még mindig bűntudatot kelt az emberekben, hogy nyilvánosan beismerjék, hogy hisznek Istenben.

Az evangelizáció is természetesen lényegesen nehezebbé vált, amióta széles körben elterjedt és elfogadottá vált, hogy ha politikáról van szó, a vallás kérdését udvariasan kerülni kell.

Ha az ember levetkőzi az előítéleteket, amelyek az örökölt társadalmi kényszerből fakadnak, akkor teljesen nyilvánvaló, hogy miért áldásos dolog a hit.

Olyan társadalomban élünk, amely felismerte, hogy a gyűlölet a magán- és a nyilvános szférában egyaránt mérgező. Mivel azonban a kultúra elválasztotta a keresztény etikát Jézustól, fogalma sincs, hogyan valósítsa meg etikai törekvéseit. Csupán kijelenteni az embereknek, hogy „a gyűlölet nem helyénvaló”, valójában nem működik. Semmi mást nem szül, csak frusztrációt. Nem lehet törvényt alkotni a gyűlölet ellen, mint ahogy az előítéletek ellen sem. Ugyancsak lehetetlen törvényt alkotni az erkölcsösség érdekében.

A keresztények jó ideje próbálnak segíteni a világi társadalomnak, amelyben élünk, hogy ezt meghallják, de soha nem hallgatták meg őket. Túl kevés és túl távoli az ellenszer, de bizonyítékok vannak arra, hogy a kereszténység számára elérhetők.

A bosszú és a gyűlölet mélységesen gyengítik, károsítják az embert, ugyanakkor a lelket is súlyosan mérgezik. A lélekből áradva azt idézik elő, hogy az ember csak a haragjával és dühével foglalkozik. Ezért rendkívül nehéz tőle megszabadulni.

A kiengesztelődés szentségét gyakorló keresztények, akik komolyan veszik a szentgyónást, mégis felvértezhetik magukat, hogy képesek legyenek megbocsájtani, hiszen ők is bocsánatot nyernek.

Bármennyire is összetett dolog a depresszió miatti szenvedés, a betegség részben a jövőtől való félelem és a jó lehetőségével szembeni bizalmatlanság miatt alakul ki. Bár lehetetlen megkülönböztetni a tünetet az októl, a keresztények úgy találják, hogy az Isten szeretetének megtapasztalása, valamint az a bizonyosság, hogy a gonoszból a csodálatos isteni gondviselés révén jó is lehet, olyan felfogás, amely mind az endogén, mind a reaktív depressziót távol tudja tartani az embertől.

Sokkal jobb olyan életet élni, amelynek középpontjában a mások iránti együttérzés áll, nem pedig önmagunk védelmezése, gyengülő önbecsülésünk erősítése. Az ilyen élet létrehozza az erényes kapcsolatok hálózatát is, amelyen belül kivirágozhatunk, kiteljesedhetünk. Az önmagunkra figyelés a bizalmatlanság, a félelem, az előítéletek és a szorongás kontextusában a működésképtelen reménytelenség ördögi körét képes létrehozni.

Bizonyítja mindezt az, hogy a pszichológiai felmérések mára inkább óvatosabbak. A józan ész azt sugallja, hogy Isten jelenlétének érzése sok emberi bajt képes feloldani. A hit ugyanis sugárzó örömmel, megnyugtató megbocsátással és – ami talán a legfontosabb – a valakihez, valahova tartozás hitből fakadó érzésével érint meg bennünket.

Ha nem tudjuk, hogy kik vagyunk, vagy miért vagyunk itt; ha nem tudjuk, hogy mi a létezésünk célja, ez az oka annak az egzisztenciális szorongásnak, amely az elmúlt 100 évben terhelte társadalmunkat.

Tudatában lenni annak, hogy Isten képmására lettünk teremtve, tudni azt, hogy annyira fontosak vagyunk Istennek, hogy áthatol a tér és az idő dimenzióin, hogy értünk szenvedve elkísérhessen minket az örök boldogságba, nagyon jó hatással van az emberi pszichére. Mind pragmatikusan, mind egzisztenciálisan.

A keresztények mindig is tisztában voltak azzal, hogy hinni áldás, hogy Isten jót tesz nekik. Ugyanakkor bizonyos mértékű bátorságra van szükség ahhoz, hogy felvállaljuk a világi társadalom előítéleteit, azét a társadalomét, amelynek ennyire nehezére esik felülvizsgálnia a befogadott butaságokat.

Még ha sok kritizáló úgy gondolja is, hogy a pszichológia főként a józan ész dicsőítése, a keresztényeknek szívesen és örömmel kell fogadniuk az efféle felméréseket. Széles körben, nyilvánosan kellene újra közzé tenniük őket, és egyfajta platformként kellene használniuk arra, hogy átformálják a földhöz ragadt világiasság felfogását és tudatlanságát.

Nem csak arról van szó, hogy „de hiszen mi megmondtuk”. Hanem maga a Szeretet miatt is kötelességünk ezt tenni.

Fordította: Kántorné Polonyi Anna
Forrás: Catholic Herald