„Amikor Jézus alámerül a Jordán vizébe, és megkeresztelteti magát Keresztelő Jánossal, nem azért teszi, mert bűnbánatra, megtérésre van szüksége. Azért teszi, hogy beálljon az emberek közé, akiknek bűnbocsánatra van szükségük, közénk, bűnösök közé és magára vegye bűneink terhét. Ezt az utat választotta, hogy megvigasztaljon, üdvözítsen minket, hogy megszabadítson nyomorúságunkból. Szíven üt minket, hogy az apostol azt mondja, hogy nem Krisztus gazdagsága, hanem szegénysége által lettünk megszabadítva. Szent Pál pedig jól ismeri „Krisztus felfoghatatlan gazdagságát” (Ef 3,8), aki a „mindenség örököse” (Zsid 1,2).”
(Ferenc pápa 2014. nagyböjti üzenetéből)
Nagypénteken az Egyház nem mutat be szentmisét, hanem olvasmányokban szemléli áhítattal Urunk halálát, azután annak kegyelmeit könyörgi le minden emberre, bemutatja hódolatát a szent Kereszt előtt. Beteljesedett /Jn 19,30/ – Jézus bár megkínozva, mégis mint Király trónol a kereszten, befejezve művét lehajtotta fejét, és kiadja lelkét. Ezzel a gesztussal, amellyel valóban beteljesíti nemcsak az Írásokat, a kinyilatkoztatást és a benne megígért megváltás művét, hanem a teremtést is. Belehal az Atya szeretetébe, és az ő feltámadása az egész világegyetem újjáteremtésének a kezdete. Ezért ezután bármit teszek, tudatosítanom kell magamban, hogy Isten szolgálatában állok, nem a magaméban. Segíthet, ha már reggel kimondom, hogy:
„A Te nevedben kelek fel, a Te szolgálatodban kezdem a napot”.
A papság némán vonul be, s a teljes hódolat jeleként arca borul az oltár előtt. Ezalatt mi is térdeljünk le. Azután két olvasmányt hallunk a szenvedő Messiásról, mindegyik után oda illő énekkel. Ma János apostol passióját elmélkedjük át, azét az egyetlen tanítványét, aki valóban szemtanúja volt a Megváltó halálának.
A nagypénteki nagy könyörgésekben a megváltó kereszthalál hatását könyörögjük le az egész emberiségre. A könyörgésekben kifejezésre jut teljes emberi szolidaritásunk is: senkit, egyetlen embert sem zárunk ki szeretetünkből és mindenkire a megváltás kegyelmeinek kiáradását kérjük. Először az Egyházért, azután a pápáért, a papságért és a népért, a hittanulókért imádkozunk. Utána következnek a Krisztusban hívő nem-katolikusok, azután zsidó testvéreink, a többi istenhívő, majd azok, akik nem találtak az istenhitre; végül az állam mindenkori vezetőiért és a különböző bajok között szenvedőkért könyörgünk.
A pap először megnevezi az imaszándékot, ezt kövesse egy rövid néma imádság. Végül az Egyház hivatalosan is megszövegezi, mit kér számunkra. Végezzük szeretettel ezt a hosszabb imádságot, hiszen egy évben egyszer, most minden embert be kell foglalnunk könyörgéseinkbe.
A jeruzsálemi hívek nagypéntek délután a Golgota hegyére zarándokoltak, s a Szent Kereszt előtt fejezték ki hálás hódolatukat. Lélekben most mi is a Golgotára megyünk, hódolunk Urunk előtt, és tisztelettel érintjük szent keresztjét, hogy meggyógyuljunk.
Először behozzák a keresztet, közben Krisztus panaszait éneklik, melyre minden megálláskor hódoló énekkel, a Triszágionnal válaszolunk, mégpedig latin, görög és magyar nyelven. Ezután a pap leleplezi és felmutatja a keresztet, megmutatva nekünk a Fát, melyen a világ üdvössége függőt. Válaszként énekeljük majd közösen: „Jöjjetek, imádjuk”.
Habár a mai nap gyásznap, s ez abban is megmutatkozik, hogy a világon sehol nem ünnepelnek szentmisét, az Egyház mégis – ebben a pillanatban is – bátorítani és táplálni akar bennünket Urunk feltámadása felé való zarándoklásunkban. Ezért a mai nap sem marad el a szentáldozás: Krisztus testével táplálkozhatunk.
Nagypéntek liturgiája zárókönyörgéssel fejeződik be. Ezt követően a papság és a ministránsok csendben vonulnak ki, ezzel a csenddel is megőrizve, kifejezve a mai nap eseményeit.
Határozzuk el nagypéntek csendjében, hogy…
1. Egy olyan életet akarok élni amely képes lesz kikutatni az evangélium új útjait, és jelen lenni ott, ahol a Lélek akarja.
2. Egy olyan életet akarok élni amely prófétai. Mélyen azonosul Krisztussal, szenvedélyből és hit-tapasztalatból él, hirdeti Isten irgalmát, a testvéri közösséget, a kiengesztelődést, a békét és a szolidaritást.
3. Egy olyan életet élni, amely az irgalmas szamaritánus módjára nem hagyja ott a mai világban útszélre dobott, sebzett, félholt embereket. Amely a misszióért él.
4. Egy olyan életet, amely megszólít másokat ezzel a versengéstől sújtott világban teret ad a találkozásnak, a befogadásnak, az ingyenességnek, az ünnepnek.
5. Egy olyan életet, amely világosan lát, messzire tud tekinteni, meglátja amit mások nem, telve van képzelőerővel és bátorsággal, képes felfedezni az élet új formáit.
6. Olyan élet, amely kreatív hűséggel szereti az Egyházat.
