Mennyire keresztényi dolog a siker hajszolása?

Fejünkbe szállhat a siker és akár az evangélium értékeinek tagadásához is vezethet. De el kell-e kerülnünk rendszeresen ahhoz, hogy jó keresztények maradjunk? Nem feltétlenül, ha betartunk néhány óvintézkedést.

Társadalmunk azt állítja, hogy alapjait a siker jelenti. Elegancia, szépség, fiatalság, termelékenység, közvélemény-kutatások, konszenzus, mediatizálás, lefertőtlenített kultúra: úgy tűnik, csak ezek a kritériumok tudnak közérdeklődést kiváltani. Ennek eredményeként a siker megszenvedi dicsőségének ellenhatásait: vajon tényleg egy hamis barát, a kapott talentumok Júdása? Két evangéliumi érv is arra ösztönöz bennünket, hogy tartsunk távolságot a sikertől. Az első az, amikor a Sátán megkísérti Jézust a pusztában. (Mt 4, 1-11). A világ fejedelme a világegyetem királyának ígéri a hegy lábánál fekvő országok feletti uralmat, ha beleegyezik abba, hogy leboruljon és imádja őt. Nyilvánvaló, hogy itt az emberi hatalom a színtere egy olyan szellemi harcnak, amelyben az, aki ellen a harc folyik, látszólag a hatalmat adja egy eladott lélekért cserébe. A második érv, ami magában foglalja és megmagyarázza az elsőt, az a különbségtétel, amit Jézus a «világban való létezés» és a «világi létezés» között tesz.

Ez a megkülönböztetés távolról sem elvont. Mindannyian tudjuk, hogy radikális döntéseket igényel szakmai, társadalmi, családi és lelki kérdésekben. Életünk irányításához vannak Isten szerinti kritériumok, és vannak csak a világra vonatkozók, a kifejezés rossz értelmében. Nem kell félnünk kimondani, hogy a leghevesebb lelki harcok ilyen döntések idején jelentkeznek: hogyan élem meg érzelmi kapcsolataimat, eljegyzésemet, sőt házasságomat? Hogyan fogom folytatni szakmai pályafutásomat és életemnek a családra szánt részét? Van-e bőségesen időm imádságra mind személyes, mind családi életemben, esetleg a papi életemben? A nehézség, a buktató végső soron a szabadidő és a vakáció lesz. Mit tegyek a keresztény vasárnapommal, amikor későn feküdtem le egy barátokkal töltött éjszaka után? Mi történik az Úr napjával, amikor nyaralni megyek a tengerhez? A világ ilyenkor fordul el Istentől és ezért lehet a sikert negatívan értelmezni.

A lúzer jelmezét kell magunkra öltenünk?

Ha tehát az evangélium nevében nem kell a világi kritériumok szerinti sikert keresnünk, akkor vajon bele kell törődnünk a hétköznapi kudarcba, a vállalt középszerűségbe? Nem, az a tény sem jelez evangéliumi vagy egyházi egészséget, ha kudarcot vallunk vagy megelégszünk az olcsó eredményekkel. «Menjetek tehát, tegyetek tanítványommá mind a népeket! Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére.» (Mt 28, 19). Jézus egyfajta nagyszabású cél elérésére hív bennünket pontosan azért, mert az evangelizáció az Ő eszközeivel történik és nem a mienkkel. Persze, a kegyelem láthatatlan és túlságosan is az marad. De az alázat és a rejtőzködő élet jogos keresése nem lehet ürügy a lemondásra, a lustaságra, vagy ami még rosszabb, a szellemi képzelőerő és a nagylelkűség hiányára. Alapvető közhely a következő: a vereség nem a siker jele. Ezért kell elutasítanunk, hogy a vesztes, egy lúzer ruháját öltsük magunkra!

Természetesen a szentek, és persze Jézus maga is, arra emlékeztetnek minket, hogy Isten eszközei nem azonosak a világ eszközeivel, hogy a jó nem csap zajt és ami lényeges, az a szemnek láthatatlan, stb. Ettől még tény, hogy Aquinói Szent Tamás, ez az értelmiségi szent ki merte adni műveit ahelyett, hogy kolostorának padlásán hagyta volna őket megpenészedni; hogy Bosco Szent János támogatást kapott egy akkoriban nagyhatalmú antiklerikális minisztertől, hogy Kis Szent Teréz a legvalószínűtlenebb hivatásokra vágyott, és írt egy művet! Isten eszközei a lélek titkán és a világ csábításairól való személyes (és közösségi) lemondáson át vezetnek, de előfordul, hogy nagy léptékben és alkalmatos közvetítők révén lépnek fel ugyanebben a világban.

Figyeljünk a sodródás veszélyére

Egy kereszténynek tehát nem kell sikertelennek lennie azzal az ürüggyel, hogy ő keresztény; ahogy egy apostol sincs némaságra és tétlenségre ítélve azért, mert ő apostol, és a szerény ember sem kell középszerű legyen. Nyilvánvaló, hogy a választott eszközök megvizsgálásával tudunk különbséget tenni, éspedig négy kritérium szerint: a Kereszt, az Egyház, az imádság, az ítélőképesség. Az igazság kiderítését nem úszhatjuk meg. Megvan a büszkeség, a gőg, a siker akarása. Erre könnyű hivatkozni és elítélni, de elemzése meglehetősen érdektelen marad. Valójában a gőg látszik, a hiúság pedig nevetségessé tesz.

Egy ravaszabb veszély is van, éspedig az, hogy belemerevedünk abba a karakterbe, amit a siker alakított ki. A személyt csapdába ejti a személyisége. Hamar megszokjuk, hogy megdicsérnek minket, hogy mindennek a középpontjában vagyunk, hogy vonzóak vagy tekintélyt sugárzóak vagyunk, hogy végső soron mi legyünk egy egész emberi csoport gondolkodásának és cselekvésének az egyetlen elve, még ha a legjobb szándékkal is tesszük. Eleinte az ember szolgálatában állunk. Utána viszont felfal bennünket az a karakter, amivé váltunk. A feltaláló azonosítja magát a művel, a lét a látszattal, a lelki oldal a Szentlélekkel. Az átsodródás veszélye annál nagyobb, mivel látszólag semmi nem változott. Egyszerűen csak annyi történt, hogy ami erős volt, az kemény lett, a ragyogás üres csillogás lett, ami egyesített, az vált az egyetlenné, az intuíció önmagához hű, ami pedig stilizált volt, az túlságosan egyszerűvé vált.

Az ilyen megkeményedés ellen nagyon egyszerű eszközök is elegendők ahhoz, hogy az ember Isten szerint tudja növelni a sikerét. Mindegyikhez fontos a szükséges közbenjárás. A teológiában a kegyelem közvetítői Krisztus, az Egyház, a szentségek. Megvalósítják és árasztják a kegyelmet. Hétköznapi értelemben, a közbenjárás közvetítés, tanú, néha bíró, röviden: személyes találkozás.

Merjük használni a tehetségünket

Végső soron ne legyünk bizalmatlanok a sikerrel szemben. Nem más, mint egy felismert tehetség kifejeződése. Ne feledkezzünk meg arról a kivételesen szigorú bánásmódról, amelyet Jézus a talentumot elásó szolgával szemben tanúsít. (Mt 25, 26-28). Kamatoztatnunk kell tehát tehetségünket! De mint mindent, a birtoklásuk és felajánlásuk módját is meg kell tisztítanunk. A lelkiismeret hangja önmagában nem elég. Egy barátságos és igényes, kívülről jövő és kellően különböző megítélés lehetőséget kell adjon a szellemi, erkölcsi, sőt a mentális lelki egyensúly megtartására. De mindenesetre mernünk kell. Igenis lehet valakinek ambíciója, abban az értelemben, hogy lehet az a vágya, hogy szép és nagy dolgokat tegyen Istenért és Isten szerint.

Vajon a kudarcot említik-e majd a siker végső próbájaként? Meg kell tudnunk élni egy kudarcot. Ezt meg kell tanulni, és nem könnyű. De semmi sem kifizetődőbb és igazabb, mint ha egy kudarcot egy tágabb sikerbe integráljuk, és pozitív hozzáállást, pozitív rálátást alakítunk ki, hosszabb időszakra, szélesebb perspektívákat, talán az egész életre, mindig magasabb perspektívákat, végül az örök életre. A pillanatnyi kudarc a sikeres élet része. De vigyázat: a kudarc tanulságaiba (amiket alázattal meg kell fontolnunk) belecsúszhat egy félelmetes méreg, a vakság mérge és a megmagyarázhatatlan, igazolhatatlan dolgok igazolása. Ily módon a kudarc épp annyira az isteni akarat jelévé válik, mintha minden jól ment volna!

Írta: Thierry-Dominique Humbrecht atya
Fordította: Hegedüs Katalin
Forrás: Aleteia