Nyájas pásztor – gondolatok húsvét 4. vasárnapjára
1. Sokan követték… (Ap Csel 13, 14. 43–52)
Az Apostolok Cselekedete a fiatal egyházról, Pál és Barnabás munkamódszeréről tudósít, ahogyan először a zsinagógákban hirdették Isten igéjét.
hirdetés
2. Ezután nagy sereget láttam… a Bárány előtt állni… hosszú, fehér ruhába öltözve, kezükben pálmaággal (Jel 7, 9. 14b–17)
A látnok János apostol a megdicsőült, győztes Krisztust látja mint bárányt Isten jobbján. A pálmaág a győzelmet, a fehér ruha a mennyei dicsőséget jelenti.
3. Jézus a jó pásztor (Jn 10, 27–30)
A zsidó templomszentelés ünnepe – héberül hanukka – arra az időszakra vezethető vissza, amikor a szírektől megszentségtelenített második salamoni templomot Makkabeus Júdás pap és szabadságharcos
Kr. e. 165-ben megtisztította. Meggyújtották a nyolckarú gyertyatartó, a menóra gyertyáit, és nyolc napon át ünnepelték, hogy Isten „visszaköltözhetett” házába. Ez a mi naptárunk szerint december tájékán lehetett. Ezért is jegyzi meg Szent János tömören: tél volt. A zsidók számára ez egy szabadságharc pillanatnyi győzelmét jelezte, aminek megerősítését Jézustól is elvárták volna. Ekkor beszél Jézus magáról mint jó pásztorról. Furcsa is tőle, hogy ilyen környezetben ilyen képet használ. Salamon tornácában azonban kézenfekvő a hasonlat, hisz a templom az Atya karámja, ahol a szokás szerint a gazda legbátrabb fia őrzi a juhokat, míg a béresek alszanak.
A szentmiséinkben három részben idézett „jó pásztoros” hasonlat harmadik részén elmélkedünk idén, ahol Jézus azt mondja: „Az én juhaim hallgatnak szavamra… ismerem őket… senki sem ragadhatja ki kezemből azt, amit Atyám adott…, mert én és az Atya egy vagyunk.”
A korabeli vallási vezetőknek ez már sok. Betelt a pohár. Ez a mondat
– Én és az Atya… – a biblikusok szerint a jánosi evangélium mértani közepe is. Mintha azt sugallná olvasóinak: ez a gondolkodásom, hitem szíve közepe.
Vajon nekünk lényünk centruma az Istennel való személyes kapcsolatunk? A feltámadt Krisztus lakik lelkünk templomában vagy rablók barlangjává tettük azt? Jézusnak az igazhitűekkel folytatott egyre meddőbb és elmérgesedő vitájában a jó pásztor hasonlat nagyon is kézenfekvő. A pásztornépek mindennapi tapasztalatát tükrözte, hogy a bárányok teljesen rábízzák magukat a pásztorra. Ő vigyáz rájuk, forráshoz, jó legelőre vezeti, és nem terelgeti, hanem gondjukat viseli minden tekintetben.
Önállósulni akaró, egyedeire szétbomló társadalmunkban még keresztény körökben is idegennek, idejétmúltnak tűnik Jézus pásztorképe. Vágyódunk ugyan a líderre, aki megmondja nekünk, kijárja helyettünk, elintézi, kiharcolja… – másrészt kínosan féltjük önállóságunkat, nehezünkre esik engedelmeskedni, sőt mi jobban tudnánk, hogyan vezényeljen a karmester a zenekarnak. Félünk a hatalomtól, félünk, hogy vezetőink visszaélnek bizalmunkkal, kihasználnak, egyenesen feláldoznak „érdekeik oltárán”. Holott pásztor és juhok között nem alá- és fölérendeltség van, hanem a szőlőtő és venyigék életadó, egymást átjáró viszonya.
Simone Weil szerint a jó pásztor és juhai-bárányai együttélése mindig hordoz magában valami feloldhatatlan tragikumot: a pásztor az, aki végül leöli a bárányt… Valóban, igaza lehet a múlt század kimagasló misztikus-filozófusának, ha csak a „természet” rendjét vesszük alapul. Ez a gondolat már Jézus Urunk előtt is megjelent vádként a népet kihasználó ószövetségi papok ellen. De jézusi összefüggésben teljesen másról, más gondolkodási és létbeli szintről van szó.
Ilyenkor, húsvét táján hívő tapasztalatunk ugyanis teljesen feloldja és átírja ezt a „tragikumot”. Húsvéti bárányunkat leölték, feláldozták, hogy nekünk életünk legyen. Jézus Krisztus egyszerre áldozati bárány és jó pásztor. Szent Péterre bízza nyáját: legeltesd juhaimat! Az ő áldozata nyomán nyer értelmet a pásztor és nyáj hasonlata, mert a bárány vére fehérre mosta a vértanúk ruháját.
Ez a tény kötelez ma is minden pásztort és minden juhot. A mai pásztornak is fel kell áldoznia magát a nyájért. Ez a hivatása. Van pásztorunk, aki vezet minket és gondoskodik rólunk. Minél inkább hasonlít egy lelkipásztor örök főpásztorához, minél inkább tudatosul a hívőben, hogy az összetartozás nem a keretekre (karám, bot, pásztorkutyák), hanem elsősorban a kölcsönös bizalomra támaszkodik, annál inkább eljutunk arra a felismerésre, hogy érdemes mindent feláldozni érte, és semmit sem érdemes elébe helyezni.
Így tárul fel az egyház misztériuma, ahol Péter és apostoltársai emberhalászok és pásztorok egyben, akik Jézus nevében, őt helyettesítve, akár életüket is feláldozva összefogják, vezetik és óvják minden veszélytől a rájuk bízott nyájat. A feltámadt Jézus saját magával ajándékozza meg nyáját, saját magában ad örök életet, – ami már itt a földön elkezdődik.
