moritz schumacher mytKwUqNCj0 unsplash Medium

Megélni a gyászt

Talán furcsa a gyásszal kapcsolatban a „megélés” szót említeni, hiszen a halálhoz, a veszteséghez csupa negatív előjelű érzést, gondolatot szoktunk társítani, amivel kapcsolatban kevésbé jut eszünkbe, hogy milyen jó is lenne ezeket megélni. Azonban akár foglalkozunk a gondolattal, akár nem, a halál az életünk része. Megpróbálhatjuk homokba dugni a fejünket és csak az életre koncentrálni, mivel azonban élet nincs halál nélkül, előbb-utóbb szembesülni fogunk az elkerülhetetlennel. S ha ez megtörténik, rengeteg addig ismeretlen reakciónkkal, érzésünkkel találhatjuk szembe magunkat, mely akár ijesztő is lehet számunkra. Pedig nagyon fontos lenne validálni a saját érzéseinket, mindazt, ami ilyenkor igényünk, vágyunk, amire szükségünk van a veszteség feldolgozásához. Nagyon fontos ugyanis leszögezni, hogy a gyász „természetes lefolyása” nem azt jelenti, hogy az ember egyik napról a másikra átlép a veszteségen, vagy hogy mintha mi sem történt volna, úgy folytatja tovább az életét. Hiszen ez már önmagában is természetellenes viselkedés egy olyan helyzetben, ahol szinte „kihúzták az ember lába alól a talajt”, és emiatt új alapokat, új biztonságot kell magának teremtenie. Minden veszteségünk ugyanis magával hozza az elbizonytalanodást, az ismert világban való biztonság érzésének megingását, hiszen nemcsak a szeretett személyt veszítjük el, hanem azt az általunk megszokott környezetet, kapcsolati hálót, gondolkodási keretet is, aminek része volt az elhunyt. Teljesen új közeget kell magunknak és magunkban megteremteni, melynek az elvesztett személy már egy más módon részese. Nem a maga fizikai valójában, ami nagy fájdalom számunkra, azonban ott marad „a lelkünkben”, a gondolatainkban, a történetünkben. Viszont ezt az új narratívát idő létrehozni, megszokni és elfogadni. Emiatt lenne éppen hogy furcsa és akár kóros az, ha minden látható probléma nélkül lépnénk tovább a veszteségeinken, nem megadva magunknak az időt, a teret ahhoz, hogy elgyászolhassuk az elvesztett személyt.

A gyászról gondolkodó szakemberek sokszor próbáltak olyan kereteket mutatni a gyászolók számára, ami megadja a jogot az érzések, gondolatok, élmények sokféleségének. Megmutatni azt, hogy nem mindenki a klasszikus módon gyászol, s nem kell elvárások szerint átmennünk ezen a folyamaton. Elisabeth Kübler-Ross óta szokás a gyász különböző szakaszairól beszélni, ami azonban sok félreértésre adhat okot. A szakaszok ugyanis – úgy mint a tagadás, düh, alkudozás, bánat-lehangoltság, elfogadás – a veszteségre adott olyan válaszok lehetnek, melyek sok embernél megjelennek, azonban mivel nincsen egyféle veszteség, nincsen egyféle folyamat sem. Sokan félreértik ezeket a szakaszokat, és úgy kezelik, mint egy sorrendet, amin minden gyászolónak végig kell mennie ahhoz, hogy a veszteség feldolgozása „jól” történjen meg. Azonban a gyász nem egy teljesítmény. Nem egy jól vagy rosszul végzendő dolog, nem egy összemérhető élmény. Mint ahogyan minden hozzánk kapcsolódó személyhez más szálak fűznek, minden szeretett személy elvesztése is más élmény. Sem a magunk veszteségeiben nincs két egyforma megélés, sem a másokéval összehasonlítva. Éppen ezért fontos, hogy a gyász szakaszait ne használati utasításként éljük meg, melyhez tartanunk kell magunkat a veszteségünk megfelelő feldolgozása érdekében, hanem mintegy lehetőségként tekintsünk rá. Lássuk meg benne azt, hogy megadja számunkra az „engedélyt” ahhoz, hogy a saját veszteségélményünk kapcsán bármiféle érzésünket, gondolatunkat jogosnak tekintsük. Nem kell a magunk megélését, reakcióit egyfajta „normához” igazítani, hiszen a gyászban mindenféle érzés elfogadott és természetesnek tekinthető. A klasszikusan említhető fájdalom, elkeseredés mellett ugyanolyan létjogosultsága van a dühnek, a kételynek, valamint nem utolsó sorban a saját halálhoz való viszonyunkkal való szembesülésnek. Ha türelemmel és elfogadással állunk a saját reakcióinkhoz, az gyógyító hatással lesz ránk, s közelebb vihet a saját, halálhoz fűződő gondolkodásunkhoz. Hiszen amellett, hogy hatalmas erőt ad ebben a hitünk és a vallásunk rítusai, nagyon fontos megtalálnunk a saját biztonságunkat a saját belső válaszainkban a mindenkit érintő kérdésekre. Merjünk gondolkodni ezeken, merjünk találkozni a kérdéseinkkel is, ne ijedjünk meg a kételytől, a félelemtől, hiszen ez is a folyamat része. Ha azonban úgy érezzük, egyedül maradtunk a nehéz érzésekkel, elakadtunk valahol, bátran kérjünk segítséget! A hitünkkel, halálhoz való viszonyulásunkkal kapcsolatban jót tehet egy beszélgetés egy lelki vezetővel, emellett képzett gyásztanácsadókhoz fordulhatunk segítségért akár egyéni feldolgozás formájában, akár gyászcsoporthoz csatlakozva. Mivel a halál mindannyiunk életének része, nagy erő van abban, ha együtt birkózunk meg a kérdésekkel, nehézségekkel, s emellett az emberi segítség mellett teremtő Istenünkhöz fordulunk, őszintén elébe tárva mindazt, ami bennünk van.

Kapcsolódó tartalom

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük