Fogyasztói társadalmunkban a családi étkezések többnyire véletlenszerűekké váltak. Egyre gyorsabban élünk, egyre felületesebbek leszünk, ha valami tetszik, gyorsan nyomunk egy „lájkot” és megyünk tovább. Ha beletörődünk ebbe, és nem próbáljuk visszafordítani a folyamatot, a családi kapcsolataink építésére fordítható értékes időt veszítjük el.
Egy asztal attól lesz családi, hogy közösséget teremt. A családi asztalon ott kell lennie a testi erőt, életet adó egészséges, tápláló ételnek, de a közös étkezés befejezése után is lehet összetartó szerepe a különleges berendezési tárgynak: jól meghatározott helye lehet a játékoknak, a jó beszélgetéseknek. A bútorkészítés ősi foglalkozásának a magyar megjelölése az „asztalos” kifejezés, amely arra utal, hogy igen fontos bútordarabról van szó.
A családi asztal körül kialakuló kötődések a valahová tartozás érzését mélyítik el a családtagokban, gyermekekben, segítenek a szociális készségek fejlesztésében és önbizalom fejlesztésében. Ezért a családi étkezések nem válhatnak csupán a napi kötelező táplálékbevitel díszleteivé, a „faljál valamit és rohanj tovább” otthoni változataivá.
A tapasztalat azt mutatja, hogy ahonnan kiszorulnak a családi asztalok, ott a képernyők kerülnek a figyelem középpontjába, némely háztartásban a nappali mellett a hálószobákban, sőt még az ebédlőben, a konyhában is szorítanak helyet a tévének, hogy lehetőleg egy perc nyugta se legyen a családnak az információáradattól.
A készülékeink – ha hagyjuk – képesek uralni a családi kapcsolatainkat. A közös étkezésekre amúgy is nehéz „begyűjteni” a családtagokat, de néha még a tányér fölött is a képernyőre bámul az asztaltársaság. Ezért, ha élvezni akarjuk a nemcsak asztali örömöket ígérő családi együttlétek áldásait, kapcsoljuk ki a „varázsdobozt”!
Jézus Krisztus életének kiemelkedő pillanatai voltak azok, amikor „asztalhoz ült” a barátaival, bár abban a korban inkább leheveredtek az asztal körül a vendégek. Az első csodáját egy lakodalmi asztaltársaság szeme láttára tette, az Atya által ígért örök boldogságot ünnepi vacsorához hasonlította, a kenyeret és bort választotta, hogy nekünk adja magát az Oltáriszentségben.
Fontos, hogy a családi étkezéseink az imádság helyei is legyenek! A családi ima egyik leggyakoribb formája épp az étkezés előtti vagy utáni ima és hálaadás. Pedig majdnem biztos, hogy sem a mi, sem a gyermekeink generációja nem tapasztalt valódi éhséget, szinte magától értetődőnek tartjuk, hogy naponta többször is a bőségesen megterített asztal mellé ülhetünk.
„Aligha kérhetjük őszintén: »mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma«, amikor az éléskamrában egyhavi élelmet halmozunk föl.”
– figyelmeztet az imádságról szóló könyvében Philip Yancey amerikai keresztény író.
Ennek ellenére nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy mennyire kiváltságosak vagyunk, és tudjuk ezért dicsőíteni és áldani Teremtőnket, minden jónak a forrását.
A 2001. szeptember 11-i new yorki terrortámadás után a ledőlt ikertornyok romjai alatt egy súlyosan sérült édesapa a családjára gondolt. Utolsó emléke róluk az aznapi közös étkezés, az indulás előtti reggeli volt. Békességet adott annak a tudata, hogy ha nem is éli túl a katasztrófát, de a felesége, a gyermekei a családi étkezés emlékével együtt gondolnak majd rá. Az édesapát később sikerült kimenteni a romok alól. Néhány év múlva az egyik fia egy újságcikkben arra emlékezett, hogy épp a családi asztalhoz kötődő együttlétek kovácsolták egységbe a családjukat, annyira hogy a bajban hittel, egy szívvel, egy akarattal tudtak Istenhez kiáltani az édesapjukért.
A mi gyermekeinknek milyen emlékeik vannak a családi asztal kapcsán?
(folytatjuk)
