A mit sem sejtő ember (keresztény fiatal, gyerek) otthon, a képernyő előtt görnyedve néha úgy érzi, nincs egyedül – sőt még az ima is jobban megy, mint a hideg falusi templomban. Hát igen. Sokunkat magával sodor az internetes világ árhulláma – a gyakran felületes közösségi oldalak csalóka kínálata. Jézus szavaival élve: Ahol ketten vagy hárman összeülnek az én nevemben… nem vonatkozik az internetes kapcsolatokra. Ilyet nem mondott, nem is mondana ma sem. A közösség attól keresztényi, hogy jelen vagyunk egymás életében. Jelen lenni elsősorban nem értelmi ottlétet, hanem fizikai jelenlétet jelent. A kommunikációs szakemberek jól tudják, hogy a non-verbális gesztusok alkotják a közlés döntő hányadát (egyes kutatások szerint 70-80 %-át). Nagy bajban vagyunk, ha azt gondoljuk attól vagyunk közösségi emberek, ha aktívan jelen vagyunk pár közösségi oldalon, ha sokmindent megosztunk. A hívőnek persze ott kell lennie, de az nem elég – mondhatnám, csupán hirdetések a mise végén. El tudom képzelni, ha ez így megy tovább, lesznek olyanok is, akik lehúzzák (download) a hirdetéseket a plébánia web oldaláról, nehogy lemaradjanak a hitben (mert, hogy már a misére sem nagyon járnak).
A baj ott kezdődött, hogy sokkal rohamosabban terjedtek el a (volt katonai) hírközlési eszközök a civilek világában, mint a hozzájuk illő etikai szabályzatok. Nem is volt idő kidolgozni. Ma már pl. Afrikában annak is van mobil telefonja, aki tartósan vízhiányban szenved. Mindenki elérhető, bárki utolérhető, szinte bárki bárkivel tud csevegni a világ bármely pontján. Csak épp mindennek az etikai szabályzatát nem érkeztünk kidolgozni. Gyakran vagyunk tanúi durva, etikátlan viselkedésnek a média eszközeinek gyors és bárki által elérhető felhasználását látván. Míg minket, korábban születetteket kicsi(nagyon) zavar, addig a 2000 után szülőtteknek mindez teljesen normális. Ülünk a vonatban, órákon át hangosan csevegünk, s közben azt sem tudjuk meg a mellettünk ülőről, hogy hova is utazik. Talán azt vágná hozzánk egy tini – mi közöm hozzá? Van hozzá közöm, az a mellettem utazó ember életének egy részét mellettem töltötte – utamba akadt. Én meg fel sem figyeltem rá, nem érdekelt. Mi lesz, ha egyszer a Jóisten majd megkérdezi: emlékszel rá? Találkozástok nem volt röpke véletlen…
Pár évvel ezelőtt Kassáról Pozsonyba utaztam (kb. 5 óra vonaton). Egy kétgyermekes család mellett találtam helyet. Még klasszikus, apa, anya, gyerekek – 2 fiú, 12 – 14 évesek lehettek. Ők épp mobiloztak. Pár szót váltottam a szülőkkel, majd elővettem a brevit (papi zsolozsmás könyv). Nem egész egy óra, s a fiúk még mindig mobiloznak, közben a Tátrai hegyek alatt haladtunk el, micsoda táj – néztük – mi felnőttek. A fiúk épp mobiloztak, már két órája ki sem néztek az ablakom. Három óra múlva: a fiúk még mindig mobiloznak. S akkor megtört a csend, ki kell mennem… mondta nagyobbik, erre kisebbik is vele tartott az illemhely felé. Na ezt a rég várt pillanatot ki kell használnom, odaszóltam a szülőkhöz: elnézést, kérdezhetek valamit? Igen. Önöket nem zavarja, hogy a fiúk az egész úton a mobilon játszanak? Na, látod, én mondtam – csillant fel az apuka szeme. Hallgass! Magának meg mi köze hozzá? Ért a váratlan lerohanás. Bocsánat. S az apuka pedig újra átment teknősbe.
Más, friss. A napokban kint voltam a városban – Kassán. Az egyik utcában tanácstalanul álldogáló lányokra lettem figyelmes. Az egyik észrevette, hogy észrevettem őket. Nem voltam paposnak öltözve, hát megszólított. Bácsi, meg tudná mondani hol van a ….. nevű pláza? Persze, gyertek, nincs messze. A másik három lány ezalatt a GPS-en kutatott, mint megtudtam, immár 14 percen át – és tanácstalanul. Pedig okostelefonjuk volt. Szerintem nem a GPS-ben volt a hiba, hanem másutt. S mivel három a magyar igazság, hadd csatoljam ide kedvenc karácsonyi story-mat is. Pár nappak december 24. előtt egy hasonló tanácstalan fiatalasszony szólított meg az utcán. Lenne szíves… kezdte. Igen. Megálltam. A hőlgy meglepődött, eddig öt embert szólítottam meg, de mind azt mondta – rohanva – nem ér rá. Meg sem várták, mit is akarok kérdezni. Pedig csak azt szeretném kérdezni, merre van a vasútállomás, mert lemerült a mobilom. Meglepődött, hogy végül akadt valaki, aki ráér. Az állomás a következő utcában volt, két mondattal el lehett volna intézni – de elkísértem, láttam, össze van törve. Falusi létére teljesen ki volt készülve attól, mennyire nem érnek rá a városi emberek. Elmondtam neki, hogy pap vagyok, ez a dolgom, hogy szolgáljak stb. Megadtam neki a mail címemet, ha netán még nagyobb bajba kerülne. Elfogadta, de azóta nem írt – tán szerzett egy jobb mobilt, ami sosem merül le? Nem tudom.
