Lehet-e hazugság nélkül élni?
A hazugság az eredeti bűn óta létezik. Mindenki hazudik, sokszor anélkül, hogy észrevenné. Azt kell gondolnunk, hogy az emberiség arra van ítélve, hogy az idők végezetéig hazudjunk magunknak és egymásnak? Lehetséges-e felhagyni ezzel a gyakorlattal?
Mindenki úgy hazudik, mint ahogy az elefánt trombitál: kicsit, nagyot, hatalmasat (Lefordíthatatlan szójáték: az elefánt ormánya (trompe) a ’megcsalni, becsapni’ ige ragozott alakjával (trompe) azonos). A hazugság beférkőzik a házastársak közé, a családba vagy az iskolába, az üzleti és a politikai ügyekbe, a médiába, az igazságszolgáltatásba. „A hazugság még a nevetésnél is jobban hozzátartozik az emberhez” – állította Alexandre Koyré filozófus. Hazudunk mind, de nem vagyunk azért megrögzött hazudozók. Ugyanúgy, mint ahogyan mindenki folyamodik manipulációhoz, anélkül, hogy okleveles manipulátor lenne. Néha nem is tehetünk másként.
Egyébként a Katolikus Egyház Katekizmusa felteszi a pontra az i-re: „A hazugság a legközvetlenebb vétség az igazság ellen. Hazudni annyi, mint az igazság ellen beszélni vagy cselekedni megtévesztő szándékkal. A hazugság, mivel az embernek az igazsághoz és a felebaráthoz fűződő kapcsolatát sérti, annak az alapvető kapcsolatnak árt, mely az embert és szavát az Úrhoz köti.” (KKK 2483)
Próbáljunk meg egy kis igazat mondani a hazugságról.
Társítsuk az igazságot a szeretettel
Ha a hazugság általános is, egyesek többet hazudnak, mint mások. Kinek higgyünk? Elérkezett a nagy gyanakvás időszaka. „Soha nem hazudtak annyit, mint napjainkban – állítja Alexandre Koyre. – Mégpedig ilyen szégyentelenül, módszeresen és állandóan.” Ne feledkezzünk meg a valótlan információkról sem, amelyek a közösségi hálózatokon keringenek és megalapozatlan híreszteléseket és vádakat terjesztenek. 2018 márciusában cambridge-i kutatók kiadtak egy tanulmányt, amely kimutatta, hogy a hamis információk gyorsabban terjednek, mint a megalapozottak, mert a pletykának és a híreszteléseknek nagyobb a vevőköre.
„Úgy tekintem a hazugságot, mint egy szükséges rosszat, ami hozzájárul a társadalmi harmóniához. De az erény mindenképpen az igazságban és a tisztességben rejlik” – állapítja meg Jean Gervais québec-i pszichológus. Hűha! Ez annyit jelent, hogy ugyan nem minden igazságot jó elmondani, de meg kell kísérelni igazat mondani, de nem akárhogyan és nem okvetlenül mindenkinek. Az óvatosság erénye nélkülözhetetlen: ha az igazságot megfosztják társától, a szeretettől, gyakran elviselhetetlen lesz. Az igazság szeretet nélkül megsebez.
Ha semmi sem igaz, akkor semminek sincs értelme
Égető ellentmondás áll fenn a hazugság normalizálása és az igazság szükségessége között, amit pedig mindenféle társadalmi, közösségi élet megkövetel. Kortársaink homályosan érzik, hogy nem lehetünk együtt boldogok, ha mindenki hazudik. Ha nem lehet egymásnak hinni, a közösség szétesik. Kapcsolataink boldogsága környezetünk őszinteségétől és becsületességétől függ, legyen az akár házastársunk, főnökünk, adószedőnk, bébiszitterünk, szívbéli jóbarátunk, hivatali munkatársunk, pénztárosunk, postásunk, káplánunk, vízvezetékszerelőnk vagy villanyszerelőnk.
A leginkább megsebző hazugság az, amely a hozzánk legközelebb állóktól jön: házastársunktól, gyermekünktől, szomszédunktól, szüleinktől. Minél közelebb áll hozzánk egy személy, annál inkább úgy érezzük, elárult az illető, amikor rájövünk, hogy hazudik nekünk”, hangoztatja Marie-Fance Cyr pszichológus, aki kétféle hazugságot különböztet meg szándékuknak megfelelően. Van a „védelmező hazugság, amellyel meg akarunk védeni valakit”, és amelyet a tapintat, a szeretet motivál. És van a „hazugság saját értékünk emelésére”, amit a gőg, az önzés, a hiúság, a gyávaság és a mohóság motivál. Természetesen mindkettő együttesen is előfordulhat.
Emberi mivoltunk a kezdetektől fogva ki van téve a Sátánnak, a „hazugság atyjának” ügyes manipulációjának. Ez óta a törés óta személyiségünk egyidejűleg darabjaira esett szét, mint egy puzzle és felfúvódott három dimenzióssá. Mindegyikünk igyekszik pozitív, felértékelő képet mutatni magáról, pontokat szerezni, hogy szeressék és elkerülhesse a szenvedést. Ez hazugságot eredményez. „Hazugság nélkül az igazság elpusztulna kétségbeesésében és unalmában” állítja Anatole France könnyedén, aki a hazugságokat házasságtörésekkel tetézte. Tévedés: rövid időre a hazugság ugyan megkönnyítheti a helyzetünket, de mindig átváltozik rabszolgaságba.
Amikor a hazugság mesterévé és rabszolgájává válunk
A hazugság nem csupán gyorsan felvehető szokásunkká válhat, hanem olyan fogaskerékké is, amely hamarosan oda ragad el minket, ahová nem is akarunk jutni. Ez az ördögi kör gyakran egész „kicsi” hazugsággal indul. Egészen kicsi és látszólag jelentéktelen, de hamarosan átváltozik hatalmas hazugsággá, aminek súlyos következményei lehetnek. A hazugság nagymestere attól tart, hogy élete összeomlik, mint egy kártyavár, ha felfedezik. Nem tudja elviselni annak gondolatát, hogy csalódnak benne és összeomlik az a hízelgő kép, amit sok éven keresztül önmagáról felépített. Ekkor bármire kész, bármit megtenne, hogy életben tartsa hazugságát, ameddig csak lehet.
A Katolikus Egyház Katekizmusa több élesen fogalmazó cikkelyében foglalkozik a „beszéd megszentségtelenítésével”, amiket érdemes elolvasni, különösen a 2484. paragrafust: „A hazugság súlyosságának mértéke függ az eltorzított igazság természetétől, a körülményektől, az elkövető szándékától, és a kártól, amit a hazugság áldozatai elszenvedtek. Ámbár a hazugság önmagában bocsánatos bűn, halálos bűnné válik, amikor súlyosan sérti az igazságosság és szeretet erényeit.”
Végezetül: mindenkinek ajánlatos venni a bátorságot, hogy helyreállítsa az igazságot „kis” hazugságaival kapcsolatban.
Fordította: Dr. Seidl Ambrusné
Forrás: Aleteia