Jézus főpapi imája – Gondolatok húsvét 7. vasárnapjára

Sebestyén Péter atya gondolatai húsvét 7. vasárnapjára.
Az evangélium ide kattintva olvasható.

1. Fölmentek az emeleti terembe, ahol együtt szoktak lenni.
(ApCsel 1,12–14)

Jézus negyven napon át megjelent tanítványainak, együtt evett velük, tanította őket, hogy meggyőzze a feltámadás valóságáról. Arra kérte őket, hogy ne hagyják el Jeruzsálemet, amíg a Szentlélek el nem jön. Mennybemenetele után az apostolok és Mária Jeruzsálemben maradtak és imádkoztak. A Szentlélek nem „sült galamb”. Eljöveteléért, bennünk lakásáért imádkoznunk kell. Az első tanítványok – akik három éven keresztül Jézus mellett voltak, és szemükkel látták föltámadása után – a Szentlélek eljövetele nélkül még mindig bizonytalanok maradtak. Nem voltak tisztában Jézus megváltói művével, feladatukkal, szerepükkel. Nemcsak a nagy döntések idején, hanem nap nap után, egyénileg és közösségként is kérnünk kell a Szentlélek kiáradását. Hogy megértesse velünk, mi a feladatunk Isten országának nagy „projektjében”.

2. Ne lepődjetek meg a fájdalmakon, amelyek… értek benneteket, mintha valami hallatlan dolog esett volna veletek. (1Pt 4,13–16)

A szenvedés az önismeret legjobb iskolája. Főleg akkor, ha bűneink következményei miatt szenvedünk. De akkor is, amikor a szenvedés áldozatot, próbatételt jelent azért, akit szeretünk. Sokan abban a tévedésben élnek, hogy ha jóban vannak Istennel, kiváltságosak lesznek, mentesülnek a szenvedéstől. És jaj, milyen rosszul esik, valósággal meglepődnek, amikor őket éri baj. A keresztény tudja, hogy minden szenvedésnek „köze van” Krisztus megváltó szenvedéséhez. Valamiféle büszkeséget, örömet, elégtételt, sőt biztatást is jelenthet, ha tudjuk, hogy némiképp Krisztusért szenvedünk.

3. Értük könyörgök, nem a világért… azokért, akiket nekem adtál… Szent Atyám, tartsd meg őket a nevedben. (Jn 17,1–11)

Szent János evangéliumának 17. fejezetét először egy lutheránus teológus nevezte főpapi imának még a 16. században. Az utolsó vacsorán elhangzott búcsúbeszéd záróakkordja ez. Jézus egy megrendítően mély és titokzatos imában adja át magát Istennek, az Atyának. Mint a másnapi, nagypénteki keresztáldozat örök főpapja, saját és az Atya megdicsőülését kérve isteni védnökségéről biztosítja tanítványait. A rá bízottakért, az egyházért imádkozik, amely a világban él ugyan, de nem evilági képződmény, és mintegy kontraszttársadalomként inkább Isten országának építésében érdekelt… A főpapi ima nagyvonalakban három nagy részre tagolódik. Jézus először önmagáért imádkozik, majd a jelenlevő tanítványokért, végül mindazokért, akik szavukra hinni fognak benne. Vasárnapi igeszakaszunk ebből kettőt érint.

A főpapi imában az egyház önértelmezése is benne van, és a hívő imájának mintájául is szolgál. A Fiú egylényegű az Atyával. Olyan bensőséges egység van közöttük, hogy aki a Fiút szólítja, az Atyát is szólítja. Mindez a Lélekben valósul meg. Jézus Krisztus a megtestesülés által „lemondott” isteni természetéről, de most a föltámadásban újra visszaveszi, visszakapja ezt az Atyától. Azért vette magára az emberi testet, azért tanított, azért alapította az egyházat, a szentségeket, hogy mindazoknak örök életet adjon, akik felismerték benne Isten kinyilatkoztatását. Vagyis hogy üdvözítse az embereket. Megismerni az Atyát – ahogyan ő fogalmazza meg az élet lényegét – nem száraz információ, csak egyesek értelmi beavatása, hanem részesedés az Isten szentháromságos életében. Azért imádkozik tanítványaiért, mert a világ, amelyben hirdetniük és élniük kell ezt az isteni életteljességet, hajlamosabb inkább kivetni magából, mintsem elfogadni.

A keresztények mindig is kisebbségben lesznek, és mint kovász kell belülről „megerjeszteniük” az emberi szíveket. Ehhez kapják a Szentlelket, akivel – s dacolva az ellenséges környezettel – bátran vehetik az akadályokat, megértik az összefüggéseket, és sosem lesznek kegyelem híján. Isten neve egyenlő Krisztus nevével. Isten nevében megmaradni, az ő nevében hirdetni az evangéliumot nem pusztán egy nyájas formula, hanem létigazság. Ebben az imában Jézus a saját és az egyház misztériumát mondja ki: ő mint Fiú azonos az ószövetség Jahvéjával. Isten neve annyi, mint Krisztus neve. És mivel az Atya szeretete általa áramlik belénk, ezért a főpapi ima minden lelki életet élő kereszténynek az imájává válhat.