Istent szeretni az emberben
Mit jelent szeretni akkor is, amikor szeretetünkre közöny, megvetés vagy éppen gyűlölet a válasz? Szalay László Ferdinand Ebner osztrák filozófus gondolatai nyomán arra keresi a választ, miben különbözik az emberi viszonzást váró szeretet attól a keresztény szeretettől, amely Istenben találja meg forrását és jutalmát. Mert talán éppen ott kezdődik az evangéliumi szeretet, ahol már nem számíthatunk arra, hogy visszakapjuk, amit adtunk.
A mai szentleckében olvassuk Szent Pál apostol szavait: „Ne tartozzatok senkinek semmivel, csak kölcsönös szeretettel! /…./ A szeretet nem tesz rosszat felebarátjának, mert a törvény teljessége a szeretet.” Hétköznapi tapasztalataink, tudjuk, sokszor ellentmondanak a „kölcsönös szeretet”-re való páli felhívásnak; a szeretetre olykor közöny, olykor gyűlölet a válasz.
Szent Pál idézett szavai olvastán eszembe jutott Ferdinand Ebner (1882-1931) osztrák filozófus egyik gondolatmenete. Néhány hét múlva lesz Ebner halálának 95. évfordulója, ezért is tartom fontosnak felidézni 1921-ben megjelent legfontosabb művének (amely 1995-ben, Jelenits István piarista atya rövid előszavával, magyarul is megjelent) a szeretettel kapcsolatos néhány gondolatát.
Ebner azt írja, az embert a szó által teremtette Isten; Isten, aki maga a szeretet, Jézusban emberré lett, hogy kinyilatkoztassa az embernek „létezése értelmét”. A huszadik század egyik legnagyobb teológusa, Hans Urs von Balthasar írta, hogy „a lét értelme a szeretet” – erről beszél Ebner is.
Az osztrák filozófus hivatkozik a Hegyibeszéd egyik kérdőmondatára: ha csak azokat szeretjük, akik minket szeretnek, ugyan mi lesz a jutalmunk? (ld. Mt 5, 46) Lehet más jutalma a szeretetnek, mint a viszonzás? – teszi fel a kérdést Ebner. A válasza: az ember viszonzásra „se támasszon igényt”. Mert azt az embert szeretni, aki minket szeret, nem más, mint „emberi módon szeretni és az embert szeretni az emberben”. Ebner így folytatja:
„Azt szeretni azonban, aki a szeretetünkre nem csupán nem felel, hanem talán egyenesen megvetéssel és gyűlölettel válaszol, valójában annyit jelent: Istent szeretni az emberben. Ennek a szeretetnek pedig, az evangélium szavai szerint, meglesz a jutalma Istenben. Isten úgyszólván beugrik annak helyére, aki a szeretetet nem viszonozza. És Istent szeretni? Ennek a szeretetnek persze a viszonzásban van a jutalma. Mert hiszen Isten maga a szeretet. És az ő szeretete minden emberi szeretet előtt megvolt s megvan. Minden igaz szeretet Istentől van.”
Ebner (is) ebben látja a kereszténység követelményét – a Másikhoz való viszonyunk az Istenhez való viszonyunkban alapozódik meg: azért szeretjük a másik embert, mert Istent szeretjük. Csak az isteni szeretetparancs teljesítésében – amelyről Szent Pál is beszél – találja meg az ember „igazi Én-jéhez az igazi Te-t”:
„Szereti az embert, mert Istent szereti. Csakis ezért. De nincs is nagyobb szeretet, mellyel az embert szerethetik, mint ez. Az istentelen emberszeretet csak szeretetnek adja ki magát, valójában azonban rejtett embergyűlölet. Akinek Én-je pedig csupán azért keresi Istenben a Te-t, mert az emberben képtelen meglelni azt, az Istenhez vezető utat is lezárta maga előtt. Ahogyan az előtt is bezáratik az örök életre nyíló kapu, aki Isten országát csakis ezért keresi, mert a természet mostohagyermekeként – ami pedig egykönnyen lehet az ember – ebben a világban túl kevés jutott neki.”
[Ferdinand Ebner: A szó és a szellemi valóságok. Bp., 1995, 199.]
Az emberi létezés végső értelme, írja Ebner, hogy befogadja Isten szavát. Ha pedig nem „cselekvője a szónak”, akkor nincs meg benne a szeretet, ami – Prohászka Ottokár száz évvel ezelőtti írásának címét kölcsönözve – a „hűlő világ” gyógyítója.
