Hogyan tájékoztassam szeretteimet a súlyos betegségemről?
Ha a környezetedben élőknek beszélsz súlyos betegségedről, azzal könnyíthetsz a terheden, és érezheted a támogatásukat. Vannak azonban olyanok is, akik vonakodnak ettől, vagy nem tudják, hogyan kell ezt megtenni. Íme néhány tanács, hogy hogyan lehet ezt a kérdést jól kezelni.
„Három nappal a nagymamám hirtelen bekövetkezett halála után találtunk egy orvosi szakvéleményt tartalmazó iratot a táskájában. Az állt benne, hogy már csak néhány hete van hátra. Ezt soha nem mondta el nekünk” – mondja a 30 éves Anne. Soha nem értette, hogy a leukémiában elhunyt nagymamája miért viselkedett így. „Miért nem beszélt nekünk erről? Ha tudtam volna, minden hátralévő időt mellette töltöttem volna” – kesergett a fiatalasszony. Az első tünetek, felmérések, hipotézisek, kiegészítő vizsgálatok és a végső diagnózis felállítása között több hét vagy akár több hónap is eltelhet. Ez elég idő arra, hogy a súlyos betegségben szenvedő személy elfogadja helyzetét, és beszéljen róla a környezetével. Mégis, ez néhány embernek nehézséget okoz.
hirdetés
A hallgatás okai
„A betegek mindig a védelem ürügyén – akár a szeretteik, akár önmaguk védelmében – félnek elmondani szeretteiknek a betegségüket” – mondja Catherine Mognolle, a párizsi Jeanne Garnier orvosi központ pszichológusa az Aleteia riporterének. Majd így folytatja: „Hallom, hogy a betegek ezt mondogatják: “Hát ezt nem mondhatom el nekik. Nem bírnák elviselni”. Azután a családtagokkal beszélek, akik ezt mondják: “Tudjuk, hogy meg fog halni”.” A szakember szerint a páciens nem akarja, hogy beskatulyázzák, attól tart, hogy azután már csak a betegségéről fognak beszélni, ha már egyszer bejelenti.
„A palliatív ellátó osztályon elég nagy különbségeket is tapasztalok aközött, amit a beteg tud a betegségéről, és amit a hozzátartozók tudnak vagy elképzelnek. Például, nagyon gyakori egy esetleges gyógyulásról való fantáziálás. Az is előfordul, hogy a beteg inkább elbagatellizálja a dolgokat. Egy adott személy például elmondhatja, hogy súlyos rákbetegsége van, anélkül, hogy feltétlenül megemlítené, hogy a daganat terjed, vagy, hogy a kezelések nem használnak” – teszi hozzá Catherine Mognolle.
Ilyen Nicolas nagyapjának az esete, aki Alzheimer-kórban szenved. „Több mint tíz éve szenved ebben a betegségben. Sajnos elég későn vettük észre, csak amikor a viselkedése elkezdett megváltozni. De ő már régóta tudott róla. Csak nem akarta elmondani nekünk. Tovább akart dolgozni, félt, hogy elveszíti az állását, és akkor nem tud segíteni nekem és a testvéreimnek a tanulmányaink finanszírozásában” – magyarázza a 22 éves fiatalember.
Bár a pszichológus megjegyzi, hogy nem feltétlenül kell elmondani a környezetünknek a betegségünket, azt is hozzáteszi, hogy „elzárkózni sem kell a lehetőség elől”. Alain tudja ezt, de egyelőre mégis inkább vár a bejelentéssel. Mióta kiderült, hogy Parkinson-kórban szenved, mély depresszióba zuhant, és nem akar senkinek sem beszélni az egészségi állapotáról. „Nem akarok szánalmat. Nem akarom, hogy a többiek egy élőhalottnak tekintsenek” – mondja a hatvanas éveiben levő férfi. Az egyetlen személy, akinek bevallotta a diagnózist, az a plébánosa. „Megbízom benne, tudom, hogy titokban fogja tartani. Csak arra kértem, hogy imádkozzon értem.”
Miért beszéljünk róla? Szent II. János Pál így válaszolt erre.
„Betegnek lenni nem kis dolog. Jó sok mindent felkavar. Nem tehetünk úgy, mintha nem létezne, hisz ez kétszeres erőfeszítést igényelne. Nemcsak a betegséggel kellene megküzdenünk, hanem azzal is, hogy egyedül megyünk át rajta” – figyelmeztet Catherine Mognolle. Ha a dolgokba beavatjuk a környezetünket, azzal elérjük, hogy támogatást kapjunk tőlük. Ezt tanácsolta 1962-ben Karol Wojtyła püspök, Krakkó akkori segédpüspöke barátjának, Wanda Poltawska lengyel pszichiáternek, akit vastagbélrákkal diagnosztizáltak. A hölgy úgy érezte, képtelen beszélni a betegségéről a férjének, Andrzejnek. Megbénította a félelem, ahogy elképzelte a férjét, amint egyedül neveli a négy pici lányukat, és azt, hogy neki hamarosan meg kell halnia.
Ahogy azt az „Egy barátság naplója” című könyvében (Médiaspaul kiadó) megírta, végül úgy döntött, hogy levelet ír Karol Wojtylának, akihez régi lelki barátság fűzte, hogy titokban vele közölje a rossz hírt. A leendő pápa megértette, hogy barátnője abba a kísértésbe esett, hogy lemond a nélkülözhetetlen kezelésekről, ezért azonnal válaszolt neki, és levelében arra kérte, hogy „mondjon el mindent a férjének”. Hangsúlyozta, hogy nagyon fontos, hogy a házaspár együtt küzdjön „az egészségéért és az életéért”. Néhány nappal később Wanda Poltawska mindent elmondott a férjének, és úgy döntött, hogy megműtteti magát. Az időpontot 1962. november 22-re, csütörtökre tűzték ki. Végül a műtétre nem került sor. Wanda csodálatos módon meggyógyult Pio atya közbenjárására.
Hogy fogjunk hozzá?
„Minden attól függ, hogy milyen kapcsolatban állunk az illetővel” – jegyzi meg Catherine Mognolle. Ez a gondolat köszön vissza az ötvenöt éves Paul történetében. „Amikor megtudtam, hogy tüdőrákom van, azonnal elmondtam a feleségemnek. Viszont a családom többi tagjának nem szóltam. Nem bízom bennük, elég sok nehézségünk akadt a múltban. Ha elmondanám nekik, tudom, hogy egyből az örökségen kezdenének gondolkodni… – vallotta be Aleteiának.
Azoknak, akik úgy döntenek, hogy felvállalják ezt a merész lépést és megnyílnak szeretteik előtt, Catherine Mognolle azt tanácsolja, hogy kerüljék a közvetlen bejelentést. Egyenesen azzal nyitni, hogy súlyos betegségben szenvedünk, nem tanácsos, mivel ez hirtelen sokkolhatja a környezetünket. „Jobb, ha óvatosan hozzuk fel a témát, figyelembe véve a másik személy esetleges védtelenségét. Beszéljünk úgy, mintha egy gyerekekkel beszélgetnénk, kerüljük a túlságosan szakszerű szóhasználatot. Ne menjünk elébe a kérdéseknek, azaz ne adjunk olyan információkat, amelyeket nem kértek, és amelyek annyira fájóak lehetnek, hogy az traumát okoz a másik személyben.
Valójában mindig szem előtt kell tartani, hogy rossz hírt közölni ugyanannyira nehéz a közlőnek, mint a fogadónak. Ami az érzelmeket illeti, nem kell visszatartani őket. „Olyan hozzátartozókkal találkozom, akik nem akarnak sírni, márpedig jó együtt sírni, jó együtt osztozni az érzelmekben, még a félelemben is” – mondja a pszichológus.
Hogyan mondjuk el a kisgyermekeknek?
Ha viszont az illetőnek sok kérdése van, vagy különböző okok miatt nem tudunk neki beszélni a betegségről, akkor lehet azt javasolni neki, hogy együtt menjetek el az orvoshoz, ahol ő közvetítőként működhet közre. „De vigyázat, az orvosok közlései nem mindig tapintatosak. Természetesen ez orvosfüggő. Nagyon meg kell bíznod az orvosodban” – mondja Catherine Mognolle. Meg kell jegyeznünk, az emberek jó része az orvosi rendelőben a társával együtt tudja meg a diagnózist, még ha vannak is olyanok, akik inkább egyedül mennek el erre a nehéz találkozóra.
Hogy mondjuk el a kisgyermekeknek? Gyakran az orvosokhoz fordulunk, hogy betegük közelgő halálát ők mondják el a beteg kisgyermekeinek. Fontos, hogy ne orvosi szaknyelven beszéljenek nekik a betegségről” – hívja fel a figyelmet Catherine Mognolle. Az, hogy „Apa fáradt” többet mond a gyermekeknek, mint ha elmagyaráznánk nekik az apjuk betegségét. És a legjobb, ha azonnal beszélünk velük, amint a betegség első látható tünetei jelentkeznek.
Forrás: Aleteia
Ford.: Görgényi Adél
