Egy híres előadóművész vagy szeretteink hangját ezer közül, látatlanban is felismerjük. Senki máséval össze nem téveszthető, egyedi hangok. Keresztelő János szájából is ez a több mint ezer éve várt prófétai hang lett újra ismerős az izraeliták fülében. A próféta hangja, Isten hangja, mely megrázkódtatja a jelent, beharangozza az újat, a szokatlant, reményt ébreszt és vigasztalást ad.
Advent harmadik vasárnapját az öröm vasárnapjának is nevezzük. Pont ezekért a vigasztaló szavakért. Szent János evangélista teljesen más megközelítésben szerepelteti Keresztelő Jánost és mutatja be Jézus Krisztust, az eljövendőt. Biblikus szakemberek varratlan köntöshöz hasonlítják evangéliumát, vagy egy olyan zenei kompozícióhoz, amelyben témák bukkannak fel és tűnnek el, hogy később más formában újra előkerüljenek. De az evangélista sosem hanyagolja el a történetiséget csak azért, hogy a lelki tartalmat kidomborítsa.
Így tesz Keresztelő János alakjával is, aki nem Illés, nem Mózes, nem is próféta akar lenni, hanem csupán a pusztában kiáltó hang, aki előkészíti a Szónak, az Igének eljövetelét –, akiben Isten végérvényesen kinyilatkoztatja önmagát. A teremtés csodája az emberi nemben érte el csúcspontját – viszonylagos autonómiát is élvezve –, de a bűnbeesés miatt hajlamos az önelégültségre, és mégis állandóan szomorú, mert a földi élet véges. Szent János teológiájában ez kap főszerepet. Jézus azért jött közénk, hogy megmentsen, hogy teljes életre vezessen, hogy tanúságot tegyen az igazságról, amely megszabadít a szorongástól. Ez a megváltás. Jézus eljövetelével fény jött a világba, amely bevilágítja utunkat, hogy ne botorkáljunk, és el ne vesszünk, hanem teljes életet éljünk.
Ma sem az a kérdés, hogy vannak-e prófétáink, hanem hogy hallgatunk-e rájuk? Kihalljuk-e szavukból Isten hangját, aki sürget, hogy egyengessük a feléje vezető utat? Azt az utat, amelyet mi magunk torlaszolunk el gondjainkkal, minden tekintélyt és értéket megkérdőjelező hetyke önhittségünkkel. A farizeusok is vitatni kezdték Keresztelő János prófétai hitelességét. „Miért keresztelsz hát?” – kérdezték tőle. Mi vajon miért keresztelünk? Amikor még esküvő sem volt, de már megjött a gyerek… Hagyományból, megszokásból, félelemből? Vagy azért, mert tanúságot akarunk tenni a világ világosságáról, akit a keresztelő gyertya lángja is jelképez?
Köztetek van, akit ti nem ismertek – halljuk a Keresztelőtől. Húsvét és pünkösd után ez eléggé lesújtó ítélet, amely folyton leleplezi hitünk hiányosságait. Nem lehetünk csak a „magunk módján” vallásosak, nem áltathatjuk magunkat azzal, hogy ha időnként templomba járunk – mert hát karácsonykor illik –, meg ajándékozási rohamunk támad, azzal szívességet tettünk Istennek. Keresztelő Jánosokként inkább tanúskodjunk az eljövendőről, aki köztünk lakik, aki át akarja formálni sebzett énünket. Ne magunkat toljuk a karácsonykor közénk születő Krisztus elé, hanem nyissunk utakat szívtől szívig, egyengessük el csalódásaink, túlzott önbecsülésünk görcseit, de úgy, hogy közben az eljövendőre figyelünk. Aki már itt is van az ajtóban, és kopogtat.
