„Hadd bízzam rád világom, Isten Anyja”

Húsz évvel ezelőtt, 2002. október 16-án tette közzé Szent II. János Pál pápa Rosarium Virginis Mariae kezdetű apostoli levelét a szent rózsafüzérről. Ebben az apostoli levélben a pápa a 2002 októberétől 2003 októberéig tartó időszakot a Rózsafüzér Évévé nyilvánította. Tudjuk, minden év októbere – rózsafüzér hónapja. Október utolsó napján egy hatvan évvel ezelőtt megjelent versre emlékezünk.

A napokban ismét elővettem, s elolvastam a szent pápa apostoli levelét. A szöveg vége felé olvasom:

„Nem lehet csodálkozni rajta, ha a lélek szükségét érzi, hogy a rózsafüzér végéhez, melynek során annyira érezte Mária anyai segítségét, a Szent Szűz dicséretét fűzze, akár a Salve Reginát, akár a Lorettói litániát. A belső út megkoronázása ez, melyen a hívő eleven kapcsolatba került Krisztus és az ő legszentebb Anyja titkaival.”

[Rosarium Virginis Mariae, 37.]

Amikor ezt a bekezdést olvastam, eszembe jutott egy évtizedekkel ezelőtti vers, s a költemény különös sorsa. A vers írója – Weöres Sándor, a 20. századi költészet egyik legnagyobb alakja. A vers címe: Salve Regina. A cím az egyik legrégebbi Mária-antifónát idézi, amely magyar fordításban így hangzik:

„Üdvöz légy, Úrnőnk, irgalmasságnak asszonya;
Élet, édesség, reménycsillag, áldunk!
Most kérve kérlel Évának száműzött népe.
Hozzád sóhajtozunk, sírva és zokogva
siralmaink völgye mélyén.

Hallgass meg hát, égi közbenjárónk!
Kegyes Anyánk, két szemed áldott sugarát
fordítsd ránk végre!
És Jézust mutasd nekünk,
méhed szent gyümölcsét,
hogy őt e számkivetés múltán lássuk!
Ó áldott, ó drága, ó édes, szép Szűz Mária!

Weöres Sándor életművének egyik csúcsa a Salve Regina című hosszú költemény. Köztudott, a költő hívő ember volt. Illetve, ahogy egy mondatos vallomása szól:

„Hitetlen vagyok. Istent nem hiszem, hanem: tudom.”

[Weöres: Egybegyűjtött prózai írások. Bp., 2011, 319. p.]

Ő volt az a költő, aki – Pilinszky János szavait kölcsönözve – „megtalálta nemcsak a vizek és növények, de a gyermekek, sőt, a csecsemők hangját. Azt a hangot, amivel a teremtmény közli nevét Teremtőjével időtlenül és fáradhatatlanul”. [Új Ember, 1967. október 22., 3. p.] Weöres verse különös alkotás, olvasása nagy kalandra hívja az olvasót. Profán és transzcendens képzetek szövődnek egymásba a szinte nyelvi zarándoklatként is értelmezhető hosszú, litániaszerű versben, melynek megszólítottja: Isten Anyja, Szűz Mária.

A vers először a Jelenkor című pécsi folyóiratban jelent meg, a hatvanas évek elején. A lap főszerkesztője Tüskés Tibor volt, akit később éppen azért rúgtak ki, mert az akkori kultúrpolitikának nem éppen kedves írók műveit is közölte (például Mészöly Miklós, Weöres Sándor írásait).

A verset először a Vigília c. katolikus folyóiratnak küldte meg a költő. A szerkesztőség óvatos volt, a Kiadói Főigazgatósághoz fordult. Ennek a cenzúrahivatalnak az egyik munkatársa (Tóth Gyula) 1961. december 18-án kelt levelében azt „javasolta”: a Vigília ne közölje a verset. Weöres ezután küldte el a hosszú költeményt a Jelenkornak. Tüskés Tibornak – és társainak – természetesen nagyon tetszett a Salve Regina, de…

A vers megjelenésének történetét évtizedekkel később maga az egykori főszerkesztő írta meg. Tüskés óvatosságból azt javasolta a költőnek, változtassa meg a címet:

„Salve Regina… Üdvöz légy Királynő… Ha ezt elolvassák, kész a vád: miféle vallásos szövegeket, már-már imádságokat közlünk? Klerikális folyóirat lett a Jelenkor?”
[Tüskés Tibor: Időrosta. Pécs, 1994, 101. p.]

Weöres postafordultával válaszolt: legyen a vers címe Aubade. Magyarul: hajnali ének.
Ezzel a címmel jelent meg a Jelenkor 1962. 4. (augusztusi) számában a költemény (Weöres később helyreállította az eredeti címet, így jelent meg 1964-es kötetében a vers).
Ezzel azonban még nem ér véget a történet. Tüskés Tibort idézem újra kommentár nélkül:

„A versért honoráriumot – akkori anyagi körülményeink miatt – igen szerényen tudtunk fizetni. Talán egy-két ezer forintot küldtünk a hosszú, kétszáz soros gyönyörű költeményért.
Néhány nap múlva pénzt hozott a postás a szerkesztőségbe. Weöres visszaküldte a tiszteletdíjat. Nem az összeget kevesellte. A pénzesutalvány hátlapjára ezt írta: ‘Imádságért pénzt nem illik elfogadni’. Levélben magyarázatképpen hozzáfűzte: ‘Adjátok a pénzt egy arra érdemes, tehetséges, fiatal pécsi írónak.’

Némi tanakodás után úgy döntöttünk, hogy Weöres tiszteletdíjával L. R-t ajándékozzuk meg.
Aztán eltelt néhány hét. A történethez hozzátartozik, hogy ennyi idő alatt fény derült arra is, L.R. ‘elfelejtette’ az ajándékot Weöresnek megköszönni.”
[Tüskés: i.m. 103. o.]

A vers első és tizenhatodik strófáját az eredeti megjelenés alapján közöljük.