1. Ne a külsejét és a magas termetét nézd… Az ember a külsőt nézi, az Úr azonban a szívet. (1Sám 16,1b.6–7.10–13a)
Minden hivatás titok. A Dávidé is. Júda törzsei sem vették eleinte komolyan Isten értékrendjének különösségét, később aztán csak felkenték „újra” Dávidot. Isten Izáj legkisebb fiát választja ki és keni fel népe királyának, bár még törékeny, tapasztalatlan, nem harcedzett. Isten szabadságát nem befolyásolják emberi szempontok, előítéletek. Az ő szabad szeretete túllép az emberi kötöttségek korlátain. Ő a szív tisztaságát, nyitottságát, hajlandóságát nézi. Még a bűnös emberi természet sem akadály abban, hogy Isten hívjon valakit, s hogy a hívást felismerjük és elfogadjuk. Isten épp az emberi logikát állítja feje tetejére, amikor a szegényt, a lenézettet, a kisebbet emeli fel és keni fel a Szentlélek kegyelmével. Az emberi szívet világítja meg, nem a fejet. Ebben a megvilágosodásban halljuk meg hívó szavát.
Nemcsak a Messiás fog emberileg Dávid családjából származni, hanem maga Dávid is a Messiás előképe.
2. Valaha sötétség voltatok, most azonban világosság az Úrban.
(Ef 5,8–14)
Krisztus a világ világossága. A hit, a kegyelem fénye megvilágítja az ember értelmét és akaratát. Bármennyire rosszra hajló is az, képes lesz a hit fényénél másképpen látni az élet összefüggéseit és távlatait. De ez a világosság akkor lesz hatékony, ha aszerint is élünk. Ha merjük követni és tettekre váltani felismeréseinket. Nagyböjtben ezért kell felszámolnunk sötétségeinket, a bűnöket, hogy világosabban lássuk, milyen irányba haladunk. A nagyböjt kegyelmi időszaka a lelki megvilágosodás reményét is magában hordja. A hívő ember hite nemcsak arcára ül ki, nemcsak lelke tündököl a kegyelem fényében, hanem példája másokat is arra ösztönöz, hogy a hit útján járjanak.
3. Azért jöttem a világba, hogy… akik nem látnak, azok lássanak, és akik látnak, azok vakok legyenek…(Jn 9,1–41)
A vakonszületett meggyógyítása János evangélista egyik ritka remekműve. Szinte jegyzőkönyvszerűen, ugyanakkor drámaian írja le, hogyan lesz látóvá a vak ember. A történetnek három jól elkülöníthető része van. Maga a gyógyítás, majd a farizeusok, ahogyan kihallgatják, kérdőre vonják a meggyógyult embert, végül pedig a világosság ítélete a sötétség fölött. Az emberiség ősi problémáját, szinte elkoptatott közhelyét hivatott megoldani: miért van szenvedés? Mert a szülők bűnösök voltak? A szenvedés büntetés?
Jézus nem azt mondja, hogy az emberi szenvedésnek csak a bűn az oka. Bár kétségkívül bűneink következményeit is el kell szenvednünk.
A legtöbb szenvedést ma is a bűn okozza. De a vakonszületett, beteg ember esetében Jézus másra is rávilágít. A betegség, a törékenység az ember befejezetlenségére utal. A vak nem azért vak, mert szülei miatt bűnhődik, nem azért, mert titkos betegség gyötri, hanem egyszerűen azért, mert csak ilyen „félig kész”. Az egész-ség, az egész ember csak Isten kegyelmének műve. Isten gyógyítása nélkül nincs egészség. Még akkor sincs, ha nem fáj semmink.
A krisztusi megváltással éppen a teremtés beteljesítése valósult meg. Sárból és földből, de Jézus megjelenésével az isteni világosság és az örök élet is az ember osztályrésze lett. Jézus megvilágosít, meggyógyít, ám attól kezdve életünk megváltozik. Nem élhetünk tovább úgy, mint azelőtt. „Menj, hited meggyógyított…, de többé ne vétkezzél!” Döntenünk kell Jézus sorsa mellett. Akár az elszakadások, az árral szembefordulás árán is. A hitünkre úgy kell vigyáznunk, mint szemünk világára. Jézus ittléte, jelenlétének megtapasztalása önmagában is ítélet. Nincs semleges döntés. Vagy elfogadom, vagy visszautasítom a jézusi megváltást. A dolgok nem azok mindig, aminek látszanak. Sőt lehet, hogy épp ellenkezőjüknek látszanak, mint amik. Aki azt hiszi, hogy lát, lehetséges, hogy már rég vak vagy elvakult… Aki meg vakon kezdi, tapogatózik, botladozik, de vállalja a kockázatot, hogy Jézus hívására válaszoljon, látó lesz. A vakságtól eljut a (be)látásig. A vakonszületett kigyógyult a tudatlanságból és a vakságból egyaránt, szemben a szomszédokkal, akik saját szemüknek nem hittek. Bárcsak a nagyböjt felnyitná lelki szemeinket, hogy higgyük is, amit felismertünk – amit látunk.
