Fekete vasárnap – a halál árnyékában

Ahogyan egyre beljebb kerülünk a nagyböjtbe, úgy feszegetjük egyre behatóbban élet és halál misztériumait. Elmélkedésünket János evangéliumának 12. fejezetével folytatjuk, ahol az Üdvözítő a betániai vacsora után megrázó mélységű vallomást tesz tanítványainak: elérkezett az óra… ha a búzaszem nem hull a földbe és nem hal el, egymaga marad, de ha elhal, sok termést hoz… Mit kezdjünk ezzel a kijelentéssel? A megváltás szédületes titkáról csak dadogni képes az emberi elme.

A természeti vallásokban ugyan ismerős a halál és az élet ellentmondásos kölcsönhatása, egymást feltételező vagy épp kioltó viszonya, mégsem tudunk napirendre térni fölötte. Már Arisztotelész így fogalmazott: az egyiknek a halála a másiknak a születése… Nem örök körforgásról van itt szó – mint ahogyan sokan a húsvétot is szeretnék egyfajta termékenységi ünneppé silányítani –, hanem Jézus Krisztus megváltói haláláról, és annak egyetemes jellegéről. Az ő halála odaadott, áldozattá lett halál. Ez ellen az értelmezés ellen még az Ószövetség is hevesen tiltakozott. Azonban a János-evangélium – a többiekhez viszonyítva sokkal érettebben és egyértelműbben – nyilvánvalóvá teszi, hogy Jézus tudta, mi vár rá.

Nagyböjt 5. vasárnapján, a szenvedés vasárnapján egyházunk ezt az önmarcangoló, tépelődő jézusi lelkiállapotot tárja elénk János evangéliumából. Hogy hitünk húsvéti titkát már a húsvéti események leírása előtt fellebbentse, az evangélista vadonatúj szemléletet hoz a szenvedéstörténetbe, és ezt igazából Urunk vívódásán keresztül érthetjük meg. Jézus nem kénytelen meghalni, kereszthalálát tudatosan, önként, önfeláldozó lelkülettel vállalta. Nem elmenekült az Atya akarata elől, hanem azonosult vele. Még megrendültsége is erről tanúskodik: Mit is mondjak. Atyám, szabadíts meg ettől az órától? Hiszen éppen ezért az óráért jöttem!… 

Röviddel 102. születésnapja előtt 2023 októberében meghalt Wanda Póltawska lengyel orvos, pszichiáterprofesszor, a ravensbrücki náci német haláltábor egykori foglya, Szent II. János Pál pápa munkatársa.  A háború után, az 50-es évektől a krakkói pápai teológiai akadémián oktatott, családteológiai intézetet alapított. Ott ismerkedett meg az akkori krakkói érsekkel, a későbbi Szent II. János Pál pápával, aki gyóntatója és az egész család jó barátja lett. 1962-ben rosszindulatú rákos daganatot állapítottak meg nála. A krakkói érsek, Karol Wojtyla épp Rómában tartózkodott a zsinaton. Amikor a szomorú hírről értesült, azonnal levelet írt Padre Pionak, közbenjáró segítségét kérve: „Tisztelendő atyám, kérem, imádkozzon egy négy gyermekes anyáért, aki a háború során öt évig volt koncentrációs táborban, s most nagy veszélyben van az élete, rákos! Kérem, imádkozzon, hogy a Szűzanya közbenjárására Isten mutassa meg irgalmasságát rajta és családján. (…)”

A krakkói érsek 11 nap múlva újabb levelet írt: „Tisztelendő atyám. Az a négygyermekes asszony – akiért imáit kértem – november 21-én, a sebészi beavatkozás előtt, váratlanul meggyógyult. Hálát adok Istennek és neked, tisztelendő atyám, ennek az asszonynak a nevében is, kinek köszönetét ezúton küldöm! Karol Wojtyla”…

A kétezres évek elején, a SAT2000 tévécsatorna egy stúdióbeszélgetésén Wanda Póltawska professzor asszonynak a következő kérdést tették fel: milyen emlékei vannak 1962-ből? Az asszony ezt válaszolta:

– Nézzék, akkoriban azt sem tudtam, hogy létezik egy olyan kapucinus szerzetes, akit Pio atyának hívnak. (Mikor Wojtyla Rómában tanult, és meglátogatta az akkor már ősz hajú Pio atyát, meggyónt nála, Pio atya térdre borult a fiatal pap előtt és többek között ezt mondta: „Te pápa leszel, és fehér ruhádat vér fogja szennyezni…” szerk. megj.) Valójában a jelenlegi pápa hozott össze minket, még mielőtt ismerhettem volna. Tudják, én az életemet mindig Istenre bíztam. (…) Akkor is azt imádkoztam: Legyen meg a Te akaratod. Az orvosok öt százalék esélyt adtak, hogy daganatom jóindulatú. Nos, amikor meggyógyultam, úgy fogadtam, hogy Isten megadta nekem ezt az öt százalékot. Azt, hogy valójában mi történt, érsekemtől valójában csak Rómából való hazatérése után tudhattam meg.

Később, 1967-ben elutaztam a San Giovanni Rotondóba, hogy megismerjem ezt a rendkívüli atyát. Erről valóban nem szeretek beszélni, mert szavakkal ki sem tudom fejezni. (…) A szentmise nagyon bensőséges volt és hosszú, ennek ellenére mélységes csend volt a templomban. Ilyet még soha nem tapasztaltam. Pio atya, már kora miatt is nehezen mozgott. Mise után, mikor indult a sekrestyébe, felém jött, miközben az embereket nézte. Hozzám érve megsimogatta a fejemet, és megkérdezte: Na, és most jól van? Ettől a pillanattól kezdve éreztem, hogy öt évvel ezelőtti gyógyulásom az ő közbenjárására történt. Nehéz erről könnyek nélkül beszélni”…

Wanda Póltawska több mint 400 tudományos munka és katolikus bioetikát népszerűsítő könyv szerzője.

Munkásságát több lengyel és külföldi díjjal is elismerték.

Minden porcikánk fél a haláltól. Pláne az önfeláldozástól. Nehezünkre esik vele farkasszemet nézni, és még inkább elejébe menni. Fogva tartanak tárgyak, dolgok, életkor, ragaszkodásaink, egyszerűen kitoljuk a halállal foglakozás idejét későbbre. Annyira belénk ivódik a földi élet „kézzel fogható” tapasztalata, hogy azt nem akarjuk feladni a látatlanért. Miközben mégis folyton meghalunk egy kicsit: a gyermekkornak, az emlékeknek, a múltnak, a szabad vagy kényszerű választásaink eredményeképpen sokféle más lehetőségnek, élménynek. A házastársak egymás szeretetéért, szülők a gyermekekért. A lélekgyógyászok erre azt mondanák: az elengedés művészete…

Jézus megváltói halálával megtörte a halál, a sötétség, a sátán uralmát. Kihúzta a méregfogát. A paradicsomi átok megszűnt. Az Atya megdicsőült: Most vettetik ki a világ fejedelme…

Ehhez kellett a búzaszem áldozata. Jézus nem volt naiv, nem tévedett. Bűneinkért elégtételt adó, helyettesítő halála titkát Szent Pál így világítja meg: Ha egy meghalt mindenkiért, akkor mindenki meghalt… (2Kor 5, 14), hogy ne magunknak éljünk, hanem másokért, az ő dicsőségére.

A búzaszem halálát mi sem spórolhatjuk ki életünkből. Mernünk kell szeretetből áldozattá válni már itt és most. Apránként, egyre inkább meghalni, hogy ebből a halálból élet fakadjon. Szenvedéseink és tudatosan vállalt halálunk sem véletlen, nem a sors nagykönyvében volt megírva, hanem a búzaszem sorsa, mely az Üdvözítő kereszthalálában lett éltető halál, hogy megszülessék az örök élet.