Értelemmel és alázattal – Puss Sándor SJ válaszai korunk aktuális kérdéseire (III. rész)

Csáky Pál néppárti európai képviselő meghívására és szervezésében népes felvidéki utazócsoport és egyházi küldöttség látogatott Brüsszelbe 2017. november 29-én. Ugyanazon a napon belkörű eszmecserére került sor az Európai Parlament székhelyén A kisebbségi nyelvek szerepe az egyházak pasztorációs tevékenységében címmel -tájékoztatott a hirek.sk.

Ez alkalomból Csáky Pál EP képviselő interjút készített a felvidéki Puss Sándor SJ atyával, aki nemrégiben csatlakozott a Katolikus.ma szerkesztőségéhez. Az interjút eddig online sehol nem publikálták, mi most közzétesszük, a terjedelmére való tekintettel több részre bontva.

Az első rész itt, míg a második itt olvasható, következik az interjú befejezése:

Csáky Pál: Merre megy egyáltalán a világ? Melyek a jó és melyek a veszélyes civilizációs hatások, fejlődési tendenciák?

Puss Sándor: A világ szerintem, ahogy látom és tapasztalom, az individualizmus irányába halad. S ez bennünket szerzeteseket is mélyen érint, szinte nincs kivétel. Abban a modernek nevezett világban, ahol élünk egyre több olyan eszköz áll rendelkezésünkre, amik hozzásegítnek az egyre nagyobb önállósághoz – ami sajnos az individualizmus kísértésével jár. Valamiféle utólagos gyerekbetegség: majd én mindent egyedül. Egyre kevésbé igénylem mások segítségét. Ebben a civilizációban, ahol élünk, ezekkel az ún. kommunikációs eszközökkel könnyedén el tudom érni azt a benyomást, hogy nem vagyok egyedül. Telefon, internet, facebook, mind-mind olyan hatást keltenek, mintha közösségi lény lennék. Az egyre nagyobb előszeretettel alkalmazott virtuális megosztások egyre mélyebbre visznek egy nem létező – nem reális – virtuális világba. A valóság pedig az, hogy az individualista hajlamunknak köszönhetően elmagányosodunk. Közösségi lények vagyunk, kommunikálni, élményeket megosztani csak személyesen, szemtől-szembe lehet. Tudjuk jól, hogy a nonverbális kommunikáció adja az információk döntő hányadát. Mi mégis hajlamosabbak vagyunk a virtuális eszközöket helyezni előtérbe: a puszta információ deformációs hatásokkal jár, amennyiben kimaradnak a nonverbális attitűdök. Környezetünk egyre ingerszegényebb lesz, magánéletünk egyre élményszegényebb. Ez azzal a civilizációs veszéllyel jár, hogy hajamosabb leszek kinyújtani kezemet bármiféle felkínált élmény iránt. Azzal, hogy az individualista mivoltomban képtelenné válok mély élményeket átélni (amit csak valós, emberszagú közösségben lehet) habzsolni kezdem a felületes élményeket, egyre többet és többet. Legszemléletesebb ez talán az intimitás területén. Nem is csoda, hiszen Isten is az „intím”-ünkben van jelen. Amikor egy fiatal felnőttnek nincsenek bizalmas intím élményei, keresni kezdi a felületes, intimitást sejtető, legalább látványokat (szexis fényképek, filmek, internetes pikáns társalgások). Legalább is a statisztikai adatok ezt támasztják alá, hiszen a mail pósták döntő többsége ilyen tartalmú, a leggyakrabban keresett szó a „sex” a különféle internetes keresőkön. A világhálón sajnos a pornóoldalak száma a legszaporább. S mindez csak azért, mert nincs kivel személyesen megosztanom bizalmas élményeimet, sikereimet.

De, hogy a jó fejlődési tendenciákról is szóljunk: én valóban csak ott látom, hogy egyre több fiatal ismeri fel az önzetlen szeretetszolgálat kínálta lehetőségeket. Gyakran épp azok, akik mindent megkaptak szüleiktől érzik leginkább valaminek a hiányát. Észre kell venni az ilyen fiatalokat, be kell vonni őket a valós világba. Kezdve a cserkészekkel, ifjúsági csoportokkal, amatőr tánccsoportok, film klubbok, de a szenvedélybetegséggel küzködők reális, heti szintű személyes találkozási is azt sugalják, van értelme, csinálni kell. Fogjuk meg egymás kezét, nézzünk a másik szemébe, hisz mindenkinek jól esik néha a válveregetés.

Cs.P.: Korunk egyik jellemzője a túlzott pénzimádat, a másik az elvándorlás. Hogyan látja ezeket a problémákat?

P.S.: Minden korban imádtak valamit, valakiket – isteneket. Jelenleg talán a pénz az, amitől az emberek a legtöbbet várják. Köszönhetjük ezt annak is, hogy elhitettük magunkkal, hogy pénzzel mindent meg lehet szerezni. Valószínüleg ez úgy kezdődött, hogy azt csodáltuk, hogy pénzen mi mindent meg lehet venni – szerezni. Ennek következő lépcsőfoka az volt, hogy amire szügségem van, az megvásárolható. Pedig, ha belegondolunk, tudjuk, hogy ami igazán értékes azt nem lehet megfizetni – csak ingyen kapni. Mégsem az eszünkre, hanem az ösztöneinkre hallgatunk. Annak tudható be ez a degradáció, hogy szenvedélybetegekké válunk, s mint ilyenek, nem a józan eszünkre hallgatnak. Így hát a pénzimádat észrevétlenül függőséggé vált. Nem beszélve a bankoktól, a kölcsönöktől való függőségekről. Épp ezért úgy is kell ezt a jelenséget kezelni, mint a szenvedélybetegségeket. Kezelni lehet, megoldani nem. A függőbeteg egy életre beteg marad – függő. Itt már csak azt választhatjuk meg, hogy mitől – kitől akarunk függeni? Gárdonyi Géza Isten rabjai jutnak eszembe. A kis Jancsi, ahogy ismerkedik a külvilággal megrökönyödve látja a bor, az élvezetek, a pénz, a vagyon rabjait. És mi minek vagyunk a rabjai? – kérdezi az idős szerzetestől. Mi Isten rabjai vagyunk – hangzik a megdöbbentő válasz. Én, mint szerzetes, szintén csak ezt tudom mondani. Akár mennyire is hangzatos a rabok tovább nem leszünk, választanunk kell. S ha már egyszer rabok, akkor egy nemes cél rabjaivá kellene válnunk, olyanévá, amiért meghalni is érdemes. Hiszen amiért életünket nem áldoznánk fel, azért élni sem érdemes.

Ami pedig az elvándorlást illeti, ez nagyon összetett jelenség. Felvidékről is vándorolnak el. A jobb kereset reményében a szomszédos, nyugatibb országokba. Igaz, vannak, akik hetente ingáznak, de ez csak rontja az életkörülményeiket. Oda mennek dolgozni, ahol többet fizetnek – akik meg ott dolgoztak, azok még odébb mentek, mert ott még többet fizetnek. És így megy ez. Hozzánk is jönnek, onnét, ahol még kevesebbet fizettek munkájukért – ha volt egyáltalán. Szerintem ennek az Európán belüli vándorlásnak lett egyik következménye a jelenleg látható tömeges interkontinentális migráció. Ha megelégedtünk volna azzal, amink volt akkor most nem tartanánk ott, ahol tartunk. Persze ez csak az én szerény véleményem, s a problémák mögött sokkal összetettebb háttér húzódhat meg. Azt gondolom, örüljünk annak, amink van. Pár év múlva talán az ivóvíznek is örülni fogunk. Már magában annak is örülhetünk, hogy ivóvízben bővelkedünk – sőt Csallóközben még fürödhetünk is az ivóvízben, annyi van. A létminimum elméletek néha megtévesztőek, országonként változnak. Meg kellene tanulnunk minél kevesebből megélni, nem pedig minél többre és többre törkedni. Ez az én szerény véleményem.