X. Piusz pápa 116 évvel ezelőtt a Pascendi Dominici gregis kezdetű enciklikájában elemezte korának liberalizmusát. Ez a kiemelkedő pápa megingathatatlanul tevékenykedett azért, hogy megvédje a világot az egyházba beférkőző, modernizálni akaró reformátoroktól. A modernisták tanításáról szóló enciklikája 1907 szeptemberében jelent meg, arra irányítva a figyelmet, hogy a világi katolikusok közül, sőt a papság soraiból is sokan az Egyház reformátorainak adják ki magukat, támadják Krisztus legszentebb művét, és nem kímélik isteni személyét, hanem szentségtörő vakmerőséggel gyarló emberré alacsonyítják.
A kath.net portál X. Pius meglátásaira emlékező és a németországi Szinódusi Úttal párhuzamot látó cikke nyomán az alábbiakban néhány részletet szeretnénk felidézni a nagy pápa drámai értékeléséből, amely arra figyelmeztetett, hogy „Ezen az úton a protestánsok tévelye tette az első lépést; ezt követte a modernisták tévelye; a vége az ateizmus.” Félő, hogy Pius pápa szavai esetenként korunk állapotaira is vonatkoztathatók. (A részletek az Egyházi Közlönyben 1907-ben megjelent szövegkiadásból származnak.)
„Abban a küldetésben, melyet Isten bízott ránk, hogy LEGELTESSÜK AZ ÚR NYÁJÁT, Jézus Krisztus első kötelességül jelölte ki azt, hogy féltékeny gonddal őrizzük a hagyományos szent hit kincseit és a tévesen nevezett tudomány kijelentéseiben és ellentmondásaiban szereplő elvetemült újdonságokat visszautasítsuk. Kétség kívül nem volt kor, amelyben a Legfőbb Pásztor eme éberségére ne lett volna szüksége a keresztény népnek: mert sohasem volt hiány az emberi nem ellenségétől támasztott hamisan szóló férfiakban (ApCsel 20,30), hasztalan beszédűekben és hitegetőkben (Tit 1,10), tévelygőkben és tévelyítőkben (2Tim 3,13). De azt is el kell ismerni, hogy ebben a mostani végsőkig elvetemült korban különösen megnőtt Jézus Krisztus keresztje ellenségeinek száma, akik, merőben új és fölöttébb álnok módon megsemmisíteni iparkodnak az Egyház életerejét, sőt ha tudnák, alapjaiban semmisítenék meg magát Krisztus országát. Ezért nem szabad tovább hallgatnunk, ha nem akarunk hűtlennek látszani legszentebb kötelességünk iránt, és ha nem akarjuk, hogy azt a szelídséget, amellyel eddig éltünk azt remélve, hogy az érintettek jobb belátásra jutnak, ne kötelességmulasztásunknak tekintsék.”
A modernisták általános elve ez: „egy élő vallásban, semmi sem változhatatlan, tehát ezért a vallás változtatandó. Innen mennek át ahhoz, ami tanításuknak mintegy fő pontja, ti. a fejlődéshez. A dogma tehát, az Egyház, a szent dolgok kultusza, az általunk szentként tisztelt könyvek, sőt maga a hit is – hacsak nem akarjuk, hogy kihaljanak – kötelesek engedelmeskedni az evolúció, a fejlődés törvényének.”
„… a modernista írók és bajnokok szerint nem szabad az Egyházban semmi állandónak, semmi változhatatlannak lenni. E nézettel nincsenek elődök híján; azokat értjük itt, akikről a mi elődünk, IX. Pius már megírta: „Ezek az isteni kinyilatkoztatásnak ellenségei, fölmagasztalva az emberi haladást, azt vakmerő és szentségtörő merészséggel be akarják vinni a katolikus vallásba is, úgy, mintha ez a vallás nem Isten, hanem emberek műve volna, vagy valamely bölcseleti találmány, amelyet emberi eszközökkel lehet tökéletesíteni.” („Qui pluribus” enciklika, 1846. november 9.)”
„Már az, amit eddig elmondtunk, bőségesen tanúsítja, mennyi és milyen szilaj újításvágy hevíti ezeket az embereket. Ez a vágy pedig kiterjed mindenre, ami csak van a katolicizmusban.”
„Hangoztatják, hogy az Egyház kormányzatát minden tekintetben reformálni kell, különösen fegyelmi és dogmatikus téren. Azért bent is, kint is összhangba kell hozni – amint mondják – a modern öntudattal, amely egészen a demokrácia felé törekszik; azért az alsópapságnak, meg a laikusoknak is részt kell juttatni az egyház kormányzatában és meg kell osztani a nagyon is centralizált tekintélyt. Hasonlóképpen azt akarják, hogy a szent ügyekkel foglalkozó római hivatalokat megreformálják, különösen azokat, amelyek hitvizsgáló hivatalnak (Szent Officium) és Indexkongregációnak neveztetnek. Ugyancsak megreformálandónak jelentik ki az egyházi kormányzat szerepét politikai és társadalmi téren, úgyhogy vonja ki magát a polgári ügyekből, de alkalmazkodjék hozzájuk, hogy ezáltal szellemével nevelhesse őket. … A klérustól azt követelik, hogy visszaöltse a régi lelki alázatosságot és szegénységet, s azonfelül gondolkozásban és tevékenységben megegyezzék a modernizmus szabályaival. Vannak végül, akik készséggel hallgatva a protestáns mesterek beszédeire, még a szent papi nőtlenséget is eltöröltetni óhajtják.”
„Ha már így áll a dolog, Tisztelendő Testvérek, nem csoda, ha azokat a katolikus embereket, akik kitartóan küzdenek az Egyházért, a legnagyobb rosszakarattal és epésséggel támadják meg a modernisták. Nincs a sértéseknek olyan neme, amivel őket ne kínoznák, de leginkább tudatlansággal és csökönyösséggel vádolják őket. Ha megfélemednek ellenfeleik képzettségétől és erejétől, akkor őket agyonhallgatással igyekeznek lehetetlenné tenni. Ez az eljárásuk a katolikusokkal annál felháborítóbb, mivel ugyanakkor fékezetlenül égig magasztalják azokat, akik véleményükben osztoznak; emezeknek újdonságtól áradó könyveit nagy tapssal fogadják; minél merészebben forgatja ki valaki a régieket, veti meg a hagyományt s az egyházi tanítóhivatalt, annál bölcsebbnek kiáltják ki; végre, amitől bármely jó ember csak elborzadhat, akit elér az Egyház kárhoztatása, azt körülrajongják s nemcsak nyíltan és bőségesen feldicsérik, hanem éppen az igazságnak vértanújaként ünneplik.”
„Mire nem képesek, hogy követőik számát növeljék? A szent szemináriumokban, az egyetemeken elhódítják a tanári állásokat, s lassanként megmételyezik a tanszékeket. Tanaikat, talán burkoltan, beleszövik templomi szónoklataikba; nyíltan megvallják a gyűléseken; betolják és terjesztik a társadalmi intézményekben. Könyveket, napilapokat, folyóiratokat adnak ki a maguk vagy más neve alatt. Olykor egy s ugyanazon író több nevet is használ, hogy az avatatlanok megejtessenek a szerzők színlelt sokaságával. Szóval tettben, beszédben, írásban mitől sem riadnak vissza, úgyhogy szinte lázas őrjöngőknek mondhatnók őket.”
„Vannak ilyenek a világiak közt, vannak a papok közt is, és amit kevésbé várnánk, a szerzetesrendekben sem hiányzanak. A biblikus tárgyakat a modernisták törvényei szerint kezelik. … az igazság kimutatásának örve alatt, szorgosan s bizonyos nyílt gyönyörrel hozzák napfényre azt, ami látszólag foltot vet az Egyházra. A nép szent hagyományait … minden áron el akarják törölni. A régiségüktől ajánlott szent ereklyéket megcsúfolják. Az a hiú vágy vezeti ugyanis őket, hogy a világ beszéljen róluk – s tudják, hogy ezt nem érhetnék el azzal, ha csupán azt mondanák, amit mindig és amit mindenki mondott. És eközben talán azt beszélik be maguknak, hogy Isten és az Egyház iránt teljesítenek kötelességet: valójában pedig a legsúlyosabb vétket követik el, mégpedig nem is annyira munkájukkal, mint inkább a szándékkal, mely vezérli őket.”
„Ezek a férfiak csodálkozhatnak azon, hogy mi őket az Egyház ellenségei közé sorozzuk. De valami alapon senki sem fog ezen csodálkozni, aki – mellőzve szándékait, amelyekről az ítélkezés Istennek van fönntartva – hajlandó megvizsgálni tanaikat és emezekhez mérten, beszéd- és cselekvésmódjukat. Ellenségei az Egyháznak, bizonyára azok, és ha azt mondjuk, hogy rosszabb ellenségei nincsenek, nem távolodunk el az igazságtól. Valóban nem kívülről, mint már megjegyeztük, hanem belülről dolgoznak a romlásán: ma a veszély szinte az Egyház belsejében és ereiben van: csapásaik annál biztosabbak, minél jobban tudják, hová kell sújtani. Vegyük hozzá, hogy nem az ágakra vagy a csemetékre tették a fejszét, hanem magára a gyökérre, azaz a hitre és legmélyebb rostjaira. És ha egyszer elvágták a halhatatlan életnek ezt a gyökerét, igyekezni fognak a fertőző mérget beoltani az egész fába: nem lesz a katolikus hitnek egyetlen része sem, mely megmeneküljön kezüktől, egyetlen sem, ahol el ne kövessenek mindent a rombolásra. És amíg ezer meg ezer úton folytatják végzetes szándékukat, nincs semmi olyan alattomos, olyan álnok, mint taktikájuk: összeolvasztva magukban a racionalistát meg a katolikust, olyan rafinált ügyességgel teszik ezt, hogy könnyen megtévesztik a rosszul értesült szellemeket.”
