Erdélyi szalonnás egypártrendszer

Történt egyszer, hogy egy fiatal Erdélyből Magyarországra költözött – esett mindez nemrégiben. Aztán némi idő után, hogy hazament, ismerősökkel találkozott. Ezeknek két fajtája létezik: egyik ki elítéli, mert elhagyta a szülőföldet, a másik kérdéseket tesz fel. Kérdéseket arról, hogy milyen ott? Sokan erdélyiek tudjuk ezt a szokást, melyben egyik a másikat azzal szurkálja, hogy bezzeg te elmentél, én meg maradtam itt. S aki marad, az természetesen archetipikus hős, olyan Herkules féle istenség, aki becsületesen, harciasan, magyar bajusszal harcol a széllel (afféle szalonna karddal ráadásul). „Mert hát mi értelme ennek – meséli e fiatal – mi értelme ennek, hogy ülünk a lapító (vágódeszka) mellett, szalonnát vágunk és pálinkával oltjuk szomjunkat, miközben azzal nyugtatjuk magunkat: mi magyarok vagyunk, nemesebbek minden népnél, még a magyarországi magyarnál is! Szegény fiatal, miközben történetét meséli, valami szomorúság ül a szemében. El kell menni, el kell menni Magyarországra, tán még nyugatabbra, tanulni és aztán hazajönni. Így van reménye az erdélyi magyarságnak.”

De folytatja történetét: „Mit tegyek, nekem a magam tehetségével nincs helyem Erdélyben, itt ahol egypártrendszer van.” E ponton, kedves olvasóm gondolhatod, nagyra nyílik a szemem, hogy miről beszél ez a fiatal? „Szerintem – mondja halkan, hogy a kávézó meg ne hallja – nekünk erdélyi magyaroknak nincs ellenzékünk. Az Udemere (RMDSZ) nagyon ügyes, hogy magyar táblákért és feliratokért harcol, meg néptánc fesztiválokat rendez, de nincs még egy magyar párt Bukarestben, aki ellenzékként ellenőrizni tudná a munkáját. Az sem jó, annak idején Mesterházy Attilát fogadták, hogy nemzetstratégiát írjanak – Attila akkoriban ugyanannak a pártnak a főnöke, amely a kettős állampolgárság ügyét ellenezte.”

hirdetés

Midőn e fiatallal beszélgetek, úgy érzem magamat, mint a görögök látván Szent Pált. Ezt az embert érdemes meghallgatni. Mást mondd, mint a sokaság. Folytassuk csak. „Ott a tény – mondja – mindig kormányon vannak. Szinte mindig, mindig. Valami bűzlik. Hogyan lehet az, hogy mindig kormányon vannak, de nem érték el azt, hogy a javainkat ne vegyék el? Furcsa dolgok ezek. Aztán persze, hogy egy ilyen környezetben a Románok azt mondják, hogy miattunk magyarok miatt nem történik semmi az országban, mert a nép ha változást is akarna, de a mérleg nyelve végül az Udemere, aki dönt.”

Hát kedves olvasó, mint mondhatnánk? Hogy e fiatal szavai csak az ő véleménye, vagy pedig fedi a valóságot az teljesen nem tudhatjuk. Ami azonban megérne egy misét, hogy olyan felmérés készüljön, amely megmondja, hogy vajon az Erdélyi magyar ugyanolyan kritikus a megválasztott képviselőivel szemben, mint az anyaországiak. E kérdésnek abban lehet relevanciája, hogy az ember kissebségi helyzetben már annak is örül, ha valaki képviseli őt övéi közül. Nos, Loyolai Szent Ignácot kell segítségül hívnom e ponton: nem elég valamit tenni, azt jól is kell tenni. Megfigyelhető, hogy kisebbségi helyzetben hős az, aki egyszerűen tesz. Azonban nem kisebbségi helyzetben már számon kéri azt is a szavazó, hogy miként teszi. Példa: Erdélyben fontos az, hogy magyart magyar képviseljen (hiszen ez egyfajta garancia, hogy tényleg képviselni fogja). Ám az anyaországban adott, nem kérdés nemzetiségi alapon, hogy ki kit képvisel. Itt tehát a hangsúly azon van: rátermett vagy sem? Sajnos Erdélyben, pusztán a számarányok szerint, illetve a helyzet szerint nem mindig adatik meg annak lehetősége, hogy tökéletes embert lehessen találni az adott politikai feladathoz.

Az Erdélyi magyarság egyik legfőbb feladata nem csak az, hogy tegyen önmagáért, hanem az, hogy jól tegyen önmagáért. Katalónia példája kecsegtető reményeket táplál, de nem szabad elfeledni, hogy eme régió gazdaságilag fejlett. Erdélyben ha autonómiát szeretnénk látni a Székelyföldön, akkor nem a politikusainkban kell bízni, hanem saját erőnkben. A jó szalonna és pálinka bár gasztronómiailag élmény, de nem hoz beruházásokat, nem hoz gazdasági függetlenséget a régiónak. És itt el is jutottunk a lényeghez: a világ kisebb lett, és megváltozott. Ha egy erdélyi fiatal elmegy dolgozni vagy tanulmányi útra, az nem tragédia. A tragédia, miként Nemeskürty is mondja, az, amikor feladja a nép, és elmegy örökre. Tehát, a szalonnáról: aki elmegy tanulni, és világot látni nemcsak disznóvágást lát életében, hanem szakmát tanul és tapasztalatot szerez. Ez az, ami az erdélyi magyarságnak kell. Az anyagi javainkat elvehetik tőlünk, és láttuk az elmúlt 100 évben, hogy az anyagiakban mérhető nemzeti vagyont el is veszik tőlünk, ha tudják. A tudást azonban nem lehet elvenni. Az információ hatalom. Ugyanakkor a szakmai tudást, a professzionalizmust nem tudja egy bíróság sem elvenni, mondván: ez téged nem illet. Nem szabad gondolni a túrizmusra, vagy a mezőgazdaságra. Ezek fontosak, de nem csak erre van szükség, ezek ingatag dolgok. Valami olyat kell csinálni, amit más nem tud, vagy ha tud is, de nem olyan jól.

E sorokban talán iróniát érzékelsz kedves olvasó. Ez nem irónia, hanem másképp írás. Nem szakszöveget akartam írni, hanem megmozgatni. Ha netán erdélyi vagy, akkor bátorítalak, bárhonnan is jössz, ne elégedj meg a kevéssel, törekedj a tudásra, törekedj arra, hogy világot láss, törekedj arra, hogy művelt legyél. Minden nagy nemzet azáltal lett nagy, hogy feltette a nehéz kérdéseket, és tudásszomja meghozta a gyümölcsét. Bátorítom minden fiatal külhoni magyart, hogy bátran éljen egy évet Magyarországon, és legyen tapasztalata abban, mit jelent az, amikor az állam saját nyelveden beszél, és partnerként kezel.