Elhunyt Adriányi Gábor egyháztörténész, az MTA külső tagja
Életének 90. évében, 2024. augusztus 10-én elhunyt Adriányi Gábor egyháztörténész, az MTA külső tagja.
Nagy veszteség érte augusztus 10-én a történettudományt és ezen belül az egyháztörténet-írást. Elhunyt Adriányi Gábor Fraknói-díjas nemzetközileg ismert és elismert egyháztörténész, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja, a Bonni Egyetem professzor emeritusa, az Eötvös Loránd Tudományegyetem magántanára, a toulouse-i egyetem vendégtanára, a varsói Kardynal Wyszynski Egyetem díszdoktora, a Magyar Érdemrend Tisztikeresztje kitüntetettje, római katolikus pap, címzetes felsőörsi prépost.
Adriányi Gábor 1935. március 31-én született Nagykanizsán. Budapesti teológiai tanulmányai során, 1959-ben, amikor megtagadta a részvételt a békepapi értekezleten, a szeminárium elöljárói számos kispappal együtt neki is megtiltották tanulmányai folytatását. Ezt követően semmiféle egyházi munkát nem végezhetett, pappá szentelése is titokban történt. Provokációk érték, és minden jel arra mutatott, hogy államellenes összeesküvés címén személyét bevonják a papok ellen készülő koncepciós perbe. Várható letartóztatása előtt a csodával határos módon 1961 tavaszán Nyugat-Berlinbe távozott. Rómában a Szent Tamás Egyetemen folytatta tanulmányait, ahol 1963-ban teológiai doktorrá avatták. Disszertációját az 1855-ös osztrák konkordátum magyar vonatkozásairól írta. Ungarn und das I. Vaticanum című értekezésével 1971-ben a Bonni Egyetem (Rheinische Friedrich-Wilhelms-Universität) Katolikus Teológiai Karán habilitált, majd 1972-től az egyetem oktatója lett. 1976-ban kinevezték a Közép- és Újkori Egyháztörténeti tanszékre tanszékvezető egyetemi tanárnak, egyúttal az Egyháztörténeti Intézet igazgatójának. Megbízatását 2000-ig, nyugdíjazásáig látta el. Az ELTE Bölcsészettudományi Kara Újkori és Legújabbkori Magyar Történeti Tanszékén 1996 és 2011 között minden évben egyháztörténeti előadásokat tartott.
Adriányi professzor szakterülete a magyar katolikus egyház 19-20. századi története volt. Munkássága túlmutat a szűkebb értelemben vett egyháztörténeten, hiszen politikai, társadalmi kérdésekkel is foglalkozott. Kiemelkedő eredményekkel kutatta a katolikus egyház magyarországi történetét és a Vatikán keleti politikáját. 16 önálló (8 német nyelvű) könyvet és több mint 300 tudományos tanulmányt publikált, közülük kiemelkedik a katolikus egyház magyarországi történetéről (Geschichte der katholischen Kirche in Ungarn 2004) és a Vatikán keleti politikájáról írott mű (Die Ostpolitik des Vatikans 1958–1978 gegenüber Ungarn 2003), illetve az egyháztörténeti kutatásokat előmozdító alapvető kézikönyv (Az egyháztörténet kézikönyve 1975).
Az Ungarn-Jahrbuch német nyelvű folyóirat szerkesztőbizottsági tagjaként számos magyarországi szerző tanulmányának külföldi publikálását segítette elő. Az általa alapított és szerkesztett egyháztörténeti sorozatban (Dissertationes Hungaricae ex historia Ecclesiae) olyan művek kaptak helyet, amelyek itthon nem jelenhettek meg. Nagyszámú idegen nyelvű recenziója nagyban segítette a magyarországi egyháztörténeti munkák külföldi megismertetését.
Adriányi Gábor munkásságában a következő jelmondatot követte: „A történelmi igazság elfogulatlan feltárása minden egyháztörténész legszentebb kötelessége.” Ezt a jelmondatát egészíti ki a szakmai hitvallását tükröző másik gondolata: „Nem az teszi az egyháznak a jó szolgálatot, aki annak történetét elhallgatja, hanem aki annak valóságát őszintén feltárja.”
Írta: Solymosi László, az MTA rendes tagja
INRI,
habár én akkortájt születtem, amikor öt Adriányi Gábor atyát 1959-ben eltiltották a katolikus teológatol, mert a “békepapi mozgalomban” nem akart részt venni. Ez az „önkéntes progresziv=haladónak nevezett mozgalom 1959-1989 között a papok és szeminaristák szájába adta (volna), hogy mit predikáljanak azért, hogy a kommunisták (eleve ateista és egyház-ellenes) politikai céljait népszerüitsék a vasárnapi predikációban a misén. „Ha valamit nem tudsz megakadályozni, állj az élére!” Ezt állítolag De Gaulle tábornoknak mondta, habár egyesek szerint a politikájáról jutott ez másoknak eszébe. Hasonló ehez: „Remegö lábakkal lehetetlen meccset nyerni.” Megjegyzendö, hogy ma a nyilt társdalami-nak nevezett progressziv csoportok hasonló okoból, de pénzzel (ateista tözsdecápákkal) operláva ugyanazt szeretnék elérni, mint a kommunisták annó a „békepapi mozgalommal“.
Tehát, hangzott anno a kommunista jelszó: „bátran szálj szembe mindennel ami egyházi, intézd úgy, hogy ellenfeleid féljenek és ne te (föleg ha azok sokszros többségben vannak, de fegyvertelenek, te meg töltött fegyvert tartassz rájuk, és ne félj löni sem ha kell! Föleg akkor, ha itt vannak a szovjet megszálló csapaptok magyarországon és ha kell az akkori világ legerösebb hadserege is segíti a magyar kommunisták terveinek megvalosulástát.) Naja tipikus porletrárdiktatúra, mindenféle feltételezett földi igazság elötérbe helyezése ez a zsidó és keresztény 10 boldogító parancsolattal szemben…
Aki ezt a békepapi mozgalmat nem éltette vagy gyakorolta, azt eltiltottak a papi szemináriumból (Adriányi Gábor atyát is). Ennek „mozgalomnak“ következménye lett a katolikus papi szeminárium kommunista-eröszakos feloszlatása is.
Ezeket az „állami-egyházügyi-ügyeket=egyházüldözési ügyeket is Adreányi atya nagy pontossággal bemutatta:
Peldául: „1950. június 14-én a Kommunista Párt Központi Bizottsága titkos döntést hozott a katolikus
papság megosztásáról és megnyeréséről a kommunista állam megteremtése, illetve a béke-papok
szervezetének megalapítása érdekében. “Mozgalom a világbékéért” fedőnéven Kádár János
belügyminiszter14 a püspökök tiltása ellenére 1950. augusztus 1-jén megszervezte a katolikus
papok nagyszabású gyűlését, és elhatározta a “Katolikus Papok a Békéért Mozgalom”
megalakítását. Bár a mozgalom vezetőit a Szentszék név szerint kiközösítette,
sajtóorgánumukat, a Keresztet pedig indexre tették, az államilag támogatott szervezet
erőteljesen fejlődött, és végül a papság nagy részét, köztük néhány püspököt is magába
foglalt. A békepapokat − akár kényszerből, akár önként − aztán a kommunista egyházpolitika
készséges munkatársaiként vezető pozíciókba juttatták.
1957. október 15-én az Egyházügyi Hivatal elnöke az egyházpolitika legfontosabb feladatát a
következőképpen jellemezte: 1. a püspöki kar megerősítése a Vatikánnal szembeni politikai
ellenállás érdekében, 2. a korábbi gyakorlat folytatása, miszerint az 1956-os felkelés idején a
püspökök által kinevezett reakciós személyeket ki kell szorítani a hivatalukból, és helyükre
haladó=progressziv szellemű papokat kell kinevezni (ma inkább homoatyákat), 3. annak biztosítása, hogy az egyházi békebizottságok mindenütt hatékonyan működjenek. Az Állami Egyházügyi Hivatal 1958. június 14-i dokumentumában ez áll: “Összesen 606 katolikus kulcspozíciót − püspökök,
általános helynökök, kancellárok, püspöki titkárok, kanonokok, apátok, főapátok,
fődiakónusok, esperesek és az egyes egyházmegyék tíz legnagyobb plébániájának
lelkipásztorai − tartunk nyilván. Ezek közül 257 tisztséget progresziv=haladó papok töltöttek be (ma ezek lennének a homoatyák) az 1956-os felkelés előtt. Jelenleg 22 állást még mindig reakciós papok töltenek be, 19 állás betöltetlen, és 8 állást ismét progresszív papok töltenek be.” 1957 májusában a püspöki kar kénytelen volt megalapítani saját szervezetét, az “Opus Pacis”-t és a “Nemzeti Béketanács
Katolikus Bizottságát”; mindkettő azonban beolvadt a békepapok mozgalmába. A Katolikus
Püspöki Konferencia csak 39 évvel késöbb, 1989. november 20-án oszlatta fel a békepapok mozgalmát, amely annyi bajt okozott az egyházban.
Mint kifejtettük, 1950-ben a teljes egyházi adminisztráció a kommunista állam teljes
ellenőrzése és irányítása alá került. Ezt a folyamatot egyházellenes intézkedések előzték
meg: az egyházi tulajdon államosítása, az összes egyházi intézmény, az összes katolikus
iskola megszüntetése, számos szerzetes vagy szerzetesnővér letartóztatása, hosszú
börtönbüntetésre ítélése, az összes egyházi szerzetesrend megszüntetése, az összes kolostor
kisajátítása és férfi és női lakóinak munkatáborokba való deportálása.
Lásd továbbá, Adriányi Gábor Egyháztörténelem Kézikönyvét is:
“Erkölcstelen pápák közül kiemelkedik Rodrigo Borja, VI. Sándor néven (1492–1503). Választása simóniás volt: választóit úgy pénzelte le. Sándor pápa rendkívül tehetséges ember, ügyes diplomata és tapasztalt államférfiú volt, de teljesen vallástalan, világi beállítottságú, kapzsi, ravasz és jellemtelen, ráadásul betegesen szexuális. Pápaságának egyetlen feladatául saját családja, törvénytelen gyermekei felemelkedését tekintette, méghozzá a pápai állam rovására. Kicsapongó életét haláláig folytatta, és a Vatikánt szinte bűntanyává tette. Rossz szelleme fia, Cesare Borja volt, a renaissance fejedelmek tipikus példája: zseniálisan tehetséges, de éppen olyan züllött és jellemtelen. A szentéletű, azonban fanatikus firenzei domonkos prior, Girolamo Savanarola (1452–1498) ellen nagy eréllyel lépett föl, mert az a reformot sürgető beszédeiben a pápai udvar erkölcstelenségét és a pápa személyét sem
kímélte. Savanarola máglyán fejezte be életét. Halálát elsősorban a politikai körülményeknek és
csak másodsorban Sándor pápának köszönhette, akinek ezzel a domonkos prior máglyhalálos kivégzésével végül is beteljesedett rajta a pápa személyes bosszúja is.”
Ezzel a fenti is bevezetéssel ugy értehtö már, hogy mit is akar jeleneti a fenti eredeti cikk alanti állítása:
“Adriányi Gábor munkásságában a következő jelmondatot követte: A történelmi igazság elfogulatlan feltárása minden egyháztörténész legszentebb kötelessége.” Ezt a jelmondatát egészíti ki a szakmai hitvallását tükröző másik gondolata: „Nem az teszi az egyháznak a jó szolgálatot, aki annak történetét elhallgatja, hanem aki annak valóságát őszintén feltárja.”
Ezekböl is látszik, hogy az egyház nemcsupán emberi termék! Ha az lenne már régesrég megszünt volna!
Nem mindegy, hogy ki hirdeti az igazságot, azonban az életetadó víz életet ad akkor is, ha rozsdás vacsövön (és nem aranycsövön) folyik ki a szomjazó kulacsába!