Még a neandervölgyiek is gondoskodtak a leggyengébbekről

Nemrég felfedezték egy feltehetően Down-szindrómás neandervölgyi gyermek csontvázát, mely arról tanúskodik, hogy már az emberiség korai századaiban is törődtek a legkiszolgáltatottabbakkal. Ez a gyermek hallássérült volt, egyensúlyzavarai voltak és nagyjából hat éves koráig élhetett annak köszönhetően, hogy volt egy őt körülölelő közösség, amely támogatta és segítette.

Talán azt gondolnánk, hogy a részvét, az empátia és az elesettek védelme modernkori találmányok? Hát, úgy tűnik, nem. A spanyolországi Valencia közelében, a Cova Negra barlangban, ahol az 1930-as évek óta folytatnak ásatásokat, számos csontmaradványt találtak, amelyeket neandervölgyiekként azonosítanak, akik i. e. 273 000 – 146 000 között lakták a barlangot. A feltárt csontok közül különösen egy apró töredék keltette fel a kutatók figyelmét. Egy kis csont egy neandervölgyi gyermek belső füléből. Ez a csont egy bizonyos fejlődési rendellenességre, a Down-szindrómára jellemző állapotra utal. Jelen esetben ez a veleszületett betegség csaknem teljes hallásvesztést és súlyos szédülést eredményezhetett – magyarázza a Science Advances című folyóirat június 26-án megjelent cikkében.

„Életen át tartó folyamatos és jelentős gondoskodás”

A kutatók által „Tinának” nevezett gyermek talán 5-8 év körüli volt, amikor elhunyt. Ez rekordhosszúságú élettartamnak számít, hiszen, mint tudjuk, az 1930-as évekig a Down-szindrómások várható élettartama 9 év volt. A kutatók szerint „vitathatatlan, hogy ez a Down-szindrómás gyermek egész életében folyamatos és jelentős gondozásban részesült”. Hozzátették: „Tekintettel a neandervölgyiek sokat követelő, fárasztó életmódjára, különösen a nagyfokú mobilitásukra, nehéz elképzelni, hogy a gyermek édesanyja képes lett volna ilyen fokú gondozást nyújtani és a szokásos napi tevékenységeket hosszabb ideig egyedül ellátni.” „Valószínű tehát, hogy az anya rászorult a társadalom más tagjainak folyamatos segítségére, akár azért, hogy segítsék őt az egyéb napi feladatok ellátásában (vagy megkönnyítsék a dolgát), akár azért, hogy közvetlenül a gyermek elsődleges ellátásában segítsenek neki, vagy mindkettőben” – állapítják meg.

Jean-Jacques Hublin már 2009-ben, az együttérzés előtörténetéről szóló tanulmányában kifejtette:

„Patológiás állapota ellenére ezt a személyt nem utasították el születésekor, legalább 5 éves koráig életben maradt, és láthatóan ugyanolyan figyelmet kapott, mint a többi gyerek a csoportban.”

Az empátia olyan érzés, amely arra készteti az embert, hogy észrevegye, átérezze mások szenvedését, és arra ösztönzi, hogy orvosolja azt, tehát ez a képességünk nem új keletű, sőt, akár az emberi mivoltunk egyik velejárója is lehet.

Fordította: Görgényi Adél
Forrás: Aleteia