Ne hagyjátok, hogy a perverzek rátegyék kezüket a gyerekeitekre!

2020 júniusában maszkot viselő gyerekcsoportokat tanítottam, akik egy nagy poszter alatt ültek, amelyen Nelson Mandela, a Dél-Afrikai Köztársaság első fekete bőrű elnöke állt diadalmasan, öklét a magasba emelve, és azt mondta: „Legyen szabadság!”. Éreztem a helyzet iróniáját. A tantermen kívül láttam, amint a gyerekekre rákiabáltak, amikor egy labda, amelyet a játszótéren rugdostak, átrepült egy másik buborékba. A lépcsőn elhaladtam gyerekek mellett, akik közül néhányan az orruk alá engedték a maszkjukat, remélve, hogy frissebb levegőt szívhatnak be, mint ami az ebédnél elfogyasztott sajtos-hagymás pástétom után kiáramlott, és láttam, ahogy a dühös tanárok az arcukba vágták, hogy húzzák fel a maszkot: „Olyan, mintha nem is viselnétek” – kiabálta egy különösen bosszús testnevelő tanár. Hát igen.

Egy alkalommal egy 11 éves kislányt találtam a folyosón görnyedve, aki az inhalátorát próbálta használni, miközben ügyetlenül babrált a laza, gumírozott maszkjával. Mellé guggoltam, és felajánlottam neki a segítségemet.  „Nem kell viselned” – mondtam neki. A kislány tudta, hogy joga van a mentességhez (milyen kedves), de azt mondta, hogy lebeszélte az anyját arról, hogy olyan nyakba akasztót kérjen, amelyről látszik, hogy ő nem olyan, mint a többiek, mert az túlságosan ciki lenne. Így hát ott görnyedt, levegőért kapkodva.

Visszatekintve egyszerre nevetséges és elborzasztó látni, hogy mit tettünk a gyermekeinkkel.

A maszkok lekerülhettek. A buborékok eltűnhettek. De új járvány van a városban az LMBTQ+ kórokozó formájában, amely megöli a józan észt, miközben megfertőzi az egyébként magas szinten funkcionáló felnőttek elméjét.

Láttam már tanárokat egyszerre járkálni és beszélni, evőeszközöket használni, sőt még a vizsgák adatait is úgy prezentálni, hogy azok az Oktatási Hivatalnak is imponáljanak. Sokan a szellemességet sem nélkülözik, de amikor a szivárványos dolgokról van szó, a szakmabeliek sokasága gondolkodásra képtelenné válik.

Az effajta elbutulás eredményét láthattuk a héten, amikor nyilvánosságra került egy diák és a tanára közötti interakcióról titokban készült felvétel. Ebben a tanár megdorgált és „megvetendőnek” nevezett egy diákot, aki úgy vélekedett, hogy semmi létjogosultsága sincs annak, hogy egy osztálytársa macskaként azonosítja magát (olvassátok el nyugodtan kétszer).

„Ha nem lesztek olyanok, mint a kisgyermekek, sohasem mentek be a mennyek országába”

– mondta Jézus. De ne is a mennyországról beszéljünk, ez a tanár hallhatóan még egy forgóajtón is nehezen lépne be.

A családok széthullásával, és egyre több nő otthonon kívüli munkavállalásával néhány szülőnek nem marad más választása, mint hogy bedobjon néhány müzliszeletet egy hátizsákba, és elpaterolja gyerekeit az iskolába. Ugyanakkor a tanárra egyre nagyobb nyomás nehezedik, hogy egy személyben szociális munkás, dietetikus, rendőr, tanácsadó, elsősegélynyújtó, párkapcsolati szakértő, közegészségügyi szakember, szexguru legyen. Higgyétek el, ha azt mondom, hogy a tanárok, akik nincsenek felkészülve arra, hogy megfeleljenek a velük szemben támasztott követelmények sokaságának, akár a sátánhoz is fordulnának, ha ezzel visszanyerhetnének három percet a rozoga fénymásoló előtti sorban állással töltött időből. És mint kiderül, pontosan ezt tették.

Az egész a tehermentesítésről és a kiszervezésről szól. A szülők a tágabb értelemben vett nevelést kiszervezték a tanároknak, megfeledkezve arról, hogy ők maguk az elsődleges nevelők. A tanárok, akik kétségbeesetten igyekeznek a játszótéri szolgálatból a H blokkba jutni a becsengetés utolsó hangja előtt, kiszervezik a feladataikat olyan jótékonysági csoportoknak, amelyek csillogó új eszközöket kínálnak, amelyek minden munkát elvégeznek helyettük. Tökéletes színjáték azoktól, akik csak a lehetőségre vártak, hogy behálózhassák a gyerekeiteket, a te Ameliádat, Pjotrodat, Lucasodat, Chiomádat, és a bizalmukba férkőzzenek. Ők azok, akik formálják majd, hogy milyen felnőtt lesz a gyermekedből. Ha hagyjuk őket.

Az iskoláknak tájékoztató anyagokat kellene küldeniük a szülőknek arról, hogy milyen tartalmakat közvetítenek. De vajon megteszik? És vajon más is elolvassa-e ezeket, nemcsak Caroline Farrow, ez a brit katolikus újságíró, a CitizenGO kampányigazgatója, aki a keresztény családi értékek egyik legbátrabb védelmezője az Egyesült Királyságban?

Egyre világosabbá válik, hogy emelnünk kell a tétet. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy az elkötelezettségünk kihunyjon, mint valamiféle jóhiszeműen megfogadott, de februárra máris felhagyott újévi fogadalom. Túl sok forog kockán. Ne hagyjátok, hogy a perverzek rátegyék a kezüket a gyerekeitekre.

A lehető legnagyobb gondossággal és részletességgel vizsgáljátok át az iskolai szabályzatot. Ha valami nem világos, forduljatok a Family Education Trusthoz (a gyermekek és fiatalok érdekeit képviselő, tanácsadó civil szervezet az Egyesült Királyságban). Követeljétek, hogy minden óravázlatot tegyenek közzé, követeljétek a jogotokat arra, hogy a gyermekeiteket kivehessétek minden olyan kapcsolati, szexuális és egészségnevelési felvilágosító foglalkozásról, amelyet nem tartotok megfelelőnek, keressetek más hasonlóan gondolkodó szülőket, akikkel közösen, egymással szolidaritásban felléphettek – lehetnek dolgok, amelyekben nem értünk egyet, de a muszlim, zsidó és keresztény szülők erősíthetik egymást ebben a kérdésben. Ne vegyétek be azt a szöveget, hogy a felajánlott ajánlatok elutasítása bigottságra vall – nem az, és bizonyítsátok be, hogy nincs igazuk. Ne hagyjátok, hogy egy 26 éves, egyedülálló, gyermektelen tanerő megfélemlítsen azzal, hogy ő a végzettségi szintje okán előnyben van veletek szemben. Ez nem így van. Vállaljatok tisztséget a helyi iskola iskolaszékében – védjétek meg a gyermekeket belülről.

Ha szükséges, vegyétek ki a gyereket az iskolából, és keressetek egy jó otthonoktatási hálózatot. A fenébe is, vigyétek el sétálni, beszélgetni, látogassátok meg a Sainsbury művészeti galériát – ez inkább javukra fog szolgálni, mint egy nem bináris személy festett hónaljszőrzete az osztályban.

Soha ne felejtsétek el, hogy a gyerekeitek nem az állam tulajdonai, sem a melegjogi aktivista Peter Tatcheléi, sem a homoszexuális tanár Andrew Moffatéi, aki a különböző szexuális orientáltsággal szembeni tolerancia kisiskolai tanításának élharcosa, sem McMahon érsekéi (a papi cölibátust megkérdőjelező, az azonos nemű pároknak és homoszexuálisoknak az egyház életébe történő erősebb bevonását szorgalmazó liverpooli érsek). A gyermek Isten tulajdona, és a ti gondjaitokra van bízva.

Ne hagyjátok magatokat átverni az álokoskodással. Ha egy fa kidől az erdőben, és nincs ott senki, aki hallaná, akkor is ad ki hangot. Ha egy tanár megfélemlíti a gyerekedet, hogy az elfogadja a macskaidentitást, mint a több mint 300 gender egyikét, és nincs ott senki, aki ezt rögzítené, ez akkor is kárt tesz a lélekben. Az említett alkalommal mi magunk hallottuk. De mi van azokkal az alkalmakkal, amikor nem halljuk?

Ahogy Dietrich von Hildebrand, német katolikus filozófus és író igen helyesen mondta, jobb koldusnak lenni a szabadságban, mint kompromisszumokra kényszerülni a lelkiismeretünkkel szemben. Legyünk együtt koldusok a szabadságban.

Írta: Katherine Bennett
Fordította és magyarázatokkal ellátta: Dr. Fedineczné Vittay Katalin
Forrás: Catholic Herald