Egyházi hozzájárulás: mit mondhatnék a híveknek ebben az évben

Pierre Vivarès atya, a párizsi Marais negyedben található Saint-Paul egyházközség plébánosa október végén az egyházi hozzájárulásról beszélt. Egy plébánia életében minden normálisnak és szabályosnak tűnik, de semmi sem történhet adományok nélkül és az adakozás szabadsága nélkül.

A hét elején csodálatos egyházközségi titkárnőnk, egyházközségi életünk megkerülhetetlen és nélkülözhetetlen pillére emlékeztetett arra, hogy szorgalmazni kellene az egyházi hozzájárulások befizetését az év végének közeledtével. Szüksége lenne tőlem egy ilyen buzdító levélre. Meg kellett tehát adnom magamat, ugyanis – ellentétben avval, amit egyesek szeretnének rólunk elhitetni – a papok idejük nagy részét avval töltik, hogy ők engedelmeskednek a híveiknek, és nem fordítva.

Elgondolkodtam tehát, mit is írjak még az idén, hogy ráébresszem egyházközségem híveit arra, hogy az egyházi hozzájárulás nélkül Egyházunk nem képes küldetésének eleget tenni. Eléjük tárhatnék számszerű adatokat, táblázatokat, kötelezettségeket, bevételeket, működési költségeket és beruházásokat. Megírhatnám nekik még, hogy adományaik nélkül nem tudnánk kifizetni a papok és világiak fizetését, a rezsit, a folyamatos hitoktatás költségeit, vagy kifejezni szolidaritásunkat az egyházkerület többi plébániájával, a szomszédos egyházmegyékkel és az egyetemes Egyházzal.

Az egyházi hozzájárulás elengedhetetlen az Egyház életéhez

Megírhatnám azt is, hogy az állam nem finanszírozza az Egyház működését, hogy a Vatikán abból él, amit a világ összes egyházmegyéi adnak, nem pedig fordítva. Azt is írhatnám, hogy ha a keresztények nem adakoznak, senki más nem fogja helyettük megtenni, és – szemben a híresztelésekkel – az Egyház nem gazdag és nincsenek rejtett kincsei. Emlékeztethetném őket arra, hogy a templomainkban elhelyezett műkincsek 1905 óta nem képezik már tulajdonunkat, és templomaink látszólagos gazdagsága csupán örökség, aminek őrzői vagyunk, de nem tulajdonosai. Talán azt is megírnám, hogy a nemrégiben zajlott botrányok nem kell beszennyezzék plébániai közösségük jól ismert arculatát, a hatalmas többségben lévő, ismert és szeretett hűséges papok jó hírnevét.

Ők ezt normálisnak tekintik, és ebben igazuk van

Röviden, megtölthetném levelemet avval, hogy bocsánatot kérjek, vagy mentegessem magam, hogy pénzt kérek.  De végül is nem fogok bocsánatot kérni és nem is mentegetem magam, hogy pénzt kérek.

Ellenkezőleg, épp csak emlékeztetni fogom őket, hogy ők természetesnek tartják, hogy vasárnap egy rendben tartott templomba érkeznek és ott egy papot találnak, aki megtartja a szentmisét, és megvan minden, ami ehhez szükséges, és hogy igazuk van. Emlékeztetni fogom őket arra, hogy teljesen normálisnak tartják, hogy ott vagyunk, amikor jönnek keresztelést, esketést, temetési szertartást kérni, és hogy igyekszünk a lehetőségek keretén belül a legjobban teljesíteni kéréseiket, és hogy igazuk van.

Emlékeztetni fogom őket, hogy természetesnek tartják, hogy rendelkezésre állunk a hitoktatásban, gyermekek és fiatalok számára, és természetesnek tartják, hogy foglalkozunk a szegényekkel, akik kopogtatnak nálunk, vagy hogy mindig szívesen meghallgatjuk őket, amikor fel szeretnének keresni minket, és ebben is igazuk van. Emlékeztetni akarom őket, hogy magától értetődőnek tartják, hogy karbantartjuk a templomokat és épületeket, amelyek a gondjainkra vannak bízva; mint ahogy azt is, hogy szolidárisak vagyunk a nálunk szegényebb plébániákkal és egyházmegyékkel, és igazuk van. Emlékeztetem őket, hogy normálisnak tartják, hogy papjaink kapnak költségtérítést, és a közösségnek szolgáló személyeknek tisztességes fizetést adunk, és igazuk van.

Tartsuk meg az adakozás szabadságát

Tehát emlékezetükbe hozom, hogy ha mindezt normálisnak tartják, akkor én viszont normálisnak tartom, hogy mindezt finanszírozzák, hiszen a bevételek egyetlen forrását ők képezik! Képzeljük el, mi lenne, ha az állam úgy cselekedne, mint az Egyház, és a polgárok ítéletére bízná annak megállapítását, milyen mértékben kívánnak hozzájárulni az állam szolgáltatásaihoz, mint például a honvédelem, a közoktatás, a kiterjedt infrastruktúrák, a nyugdíjak és a társadalombiztosítás. Egyesek azt mondanák „Nincsenek gyerekeim, ezért nem veszek részt a közoktatás költségvetésének támogatásában”. Mások pedig: „Nem vagyok nyugdíjban, tehát nem veszek részt a nyugdíjak finanszírozásában”. Megint mások: „Nem használom az utakat és a repülőtereket, ezért nem veszek részt sem a karbantartásukban, sem a létesítésükben”. Lenne, aki így szólna: „Nem létesítettek autóbusz-megállót a lakásom mellett, így nem adok semmit, mindaddig, amíg az nem lesz meg”. A csúcs ez: „Semmit nem fizetek a választott képviselőknek, mert nem tetszenek nekem és megvárom, amíg lecserélik őket”.

Jelenlegi szociális és gazdasági berendezkedésünk nem tudna fennmaradni egyetlen évig sem ilyenféle lelkiismereti szabadság mellett! Egyszerűen az Egyházon belül nem akarunk az adó kényszerítő logikájához csatlakozni, hanem meg akarunk maradni az adakozás és ajándékozás szabadsága mellett, amivel a felvilágosult és lelkiismeretes keresztény embereknek rendelkezniük kell. De emlékeztetnem kell őket erre. Az egyházi hozzájárulás nélkülözhetetlen az Egyház életéhez: köszönöm, hogy csatlakoznak hozzá nagylelkűen, lehetőségeik szerint!

Írta: Pierre Vivarès atya
Fordította: Dr. Seidl Ambrusné
Forrás: Aleteia