Uniformizált média és értékvesztés Nyugaton

Napjainkban fenyegetően jelenik meg mindaz, amit Alekszandr Szolzsenyicin már 40 évvel ezelőtt kritizált a nyugati társadalomban: manipulatív tudósítások a médiában és Isten nélküli világkép, amely a gonoszról sem vesz tudomást.

A következő részletek Alekszandr Szolzsenyicin Nobel-díjas orosz írónak a Harvard Egyetemen 1978. június 8-án tartott beszédéből valók.

A dolgok jelenlegi állása szerint a nyugati országokban a sajtó vált a legnagyobb hatalommal rendelkező tényezővé: hatalma nagyobb, mint a törvényhozásé, a végrehajtásé és az igazságszolgáltatásé. Óhatatlanul is felmerül a kérdés: Milyen jogalapon került megválasztásra a média és kinek tartozik felelősséggel? A kommunizmusban az újságíró egyértelműen az állam szolgálatában áll. De a nyugati újságírókat ki ruházta fel hatalommal, mennyi időre és milyen előjogokkal?

Még valami meglepő a Keletről érkezőnek, ahol egységes sajtó működik: a látogató lassan felfedezi, hogy prioritásait tekintve a média, mint egész, közös tendenciát követ. Olyasmi ez, mint a divat: vannak általánosan elismert véleményalkotó minták; akadhatnak azonos irányba mutató üzleti érdekek, melyek végső soron nem konkurenciát, hanem egységesülést eredményeznek. (…)

A Nyugat a divatos gondolkodásmódokat, eszméket mindenféle cenzúra nélkül különíti el a nem „trendi” irányzatoktól; semmi sem tilos, de ami nem felel meg a kordivatnak, az aligha fog utat találni valamilyen folyóiratba vagy könyvbe, vagy akár a kollégák fülébe. A törvény betűje szerint a tudósok szabadok, de befolyást gyakorol rájuk a mindenkori aktuális divat.

Nincs nyílt elnyomás, mint Keleten; ám az általánosan elterjedt vélekedés miatti szelekció és a közkeletű normákhoz igazodás kényszere gyakran megakadályozza a független gondolkodókat abban, hogy részt vegyenek a közélet alakításában…

***

A Nyugat társadalmilag az általa hirdetett céloknak megfelelően és a nagyszerű technikai fejlődésnek köszönhetően járt elöl – útja azonban hirtelen a jelenlegi gyengélkedésbe torkollott. Ez viszont azt jelenti, hogy a hibát nyilvánvalóan a gyökereknél, az elmúlt évszázadok eszméinek alapjaiban kell keresnünk. E tekintetben az elsőként a reneszánsz idején kialakított uralkodó világszemléletet említem, amely a felvilágosodás óta politikai megfogalmazást is nyert. E világlátás vált a kormányzás és a társadalomtudományok alapjává. Racionális humanizmusnak vagy humanista autonómiának nevezhetnénk: lényege az ember meghirdetett és megvalósított autonómiája, minden magasabb hatalomtól való függetlensége. (…)

Ez az új gondolkodásmód, amelyet vezérfonalként ránk erőltettek, tagadta az emberben lakozó gonosz létezését, és nem tűzött ki maga elé a földi boldogság elérésénél magasabb célt. A modern nyugati civilizáció alapját az ember és a materiális emberi szükségletek imádására irányuló veszedelmes tendencia képezte. (…)

Ha igaza volna a humanizmusnak abban, hogy az ember azért születik a világra, hogy boldog legyen, akkor a születéssel nem járna együtt a halál bizonyossága. Mivel azonban az emberi test halálra van ítélve, földi feladatának nyilvánvalóan spirituálisabb természetűnek kell lennie, mint pusztán a hétköznapi élet határtalan élvezete. Az anyagi javak megszerzését és azok lehető legvidámabb élvezetét szolgáló kedvező alkalmak keresése biztosan nem lehet a feladatunk. Ehelyett valamilyen folyamatosan fennálló, komoly feladat beteljesítése kell, hogy legyen a hivatásunk, amelynek révén életutunk a morális növekedés megtapasztalásává válik, hogy aztán jobb emberként távozzunk földi életünkből, mint ahogy megérkeztünk oda. Elérkezett az ideje, hogy felülvizsgáljuk a jelenlegi divatos emberi értékeket.

Fordította: Vágyi Vata Mihály
Forrás: kath.net