Egy szent gondolata a jóságról

Vannak könyvek, amelyek életünk különösen fontos időszakában találnak ránk. Ilyen könyv nekem a Kis Szent Teréz utolsó beszélgetései c. közel háromszáz oldalas könyv, amely 2018-ban jelent meg a Sarutlan Kármelita Nővérek és a Jel Kiadó gondozásában. Abban az évben közelről éltem meg egy haldoklás, szenvedés monoton mindennapjait, s útitársam ez a könyv lett. Az is maradt. Lisieux-i Szent Teréz emléknapján ebből a kötetből idézek fel egy apró részletet.

A kötet több mint kétharmada Teréz nővérének, a szintén kármelita szerzetes, Jézusról nevezett Ágnes anya feljegyzéseit tartalmazza – ő rögzítette írásban Teréz utolsó gondolatait 1897 áprilisától haláláig, szeptember utolsó napjáig.

1897. április 18-án Ágnes anya lejegyzésében ezeket mondta Szent Teréz:

„Nem szabad megengedni, hogy a jóság gyöngeséggé fajuljon. Amikor valaki a másikat igazságosan megfeddte, nem szabad visszakozni, nem szabad érzékenykedni, nem szabad azon gyötrődni, hogy a másiknak fájdalmat okozott az ember, hogy a másikat szenvedni és sírni látja. Ha a bánkódó után szalad, hogy megvigasztalja, több rosszat tesz neki, mint jót. Ha magára hagyja, ezzel kényszeríti, hogy a Jó Istenhez folyamodjék, meglássa hibáit és megalázza magát. Máskülönben hozzászokik ahhoz, hogy a megérdemelt feddés után vigasztalást nyer, és ugyanolyan körülmények között mindig úgy tenne, mint az elkényeztetett gyermek, aki mindaddig toporzékol és kiabál, míg anyja nem jön letörölni könnyeit.”

A jóságról, a valódi szeretetről mond el itt valami nagyon fontosat a „kis út” szentje. Szeretet és igazságosság összetartozik, s tudjuk jól Jézustól, hogy aki megmarad az Ő tanításában, az megismeri az igazságot, s az igazság szabaddá tesz; aki pedig vétkezik, s megmarad vétkében, a bűn szolgája marad (ld. Jn 8, 31-36). A felnőtt keresztény, ahogy Teréz is mondja, megfeddi azt, aki vétkezett, s ezzel arra ösztökéli, ismerje föl hibáját Isten előtt – s ne „elkényeztetett gyerek” módjára viselkedjék, aki őszinte önvizsgálat nélkül, a másik ember vigasztalására apellálva, újra s újra vétkezni fog.

Kérdés persze, a „feddés” milyen formában történjék. Teréz azt mondja, „nem szabad érzékenykedni”, s nem kell azzal foglalkozni, hogy a vétkező személynek a feddéssel fájdalmat, szenvedést okozunk. A hibáinkkal való szembenézés, a hiteles önvizsgálat mindig fájdalmas, ezt nem lehet megspórolni. A feddés elviselése is fájdalmas, s ezt a fájdalmat vétkeink tudása és beismerése, a leküzdésükre tett erőfeszítés oldja.

A neves amerikai pszichológus, Lindsay C. Gibson írja egyik könyvében a „feddéssel” járó olykori düh, harag kapcsán:

„Hiába negatív a düh hangja, ha logikusan, szavakban, a tárgyra koncentrálva, bántó nyelvezet és viselkedés nélkül nyilvánul meg, továbbá csak a szóban forgó személynek vagy problémának szól, érett kommunikációnak tekinthető.”

Erről beszélt Teréz is: amikor – akár emelt hangon teszem is – megfeddem felebarátomat valamely vétkéért, nem a személyt célzom meg (tehát nem ítélkezem), hanem a vétkét; nem emberi méltóságában alázom meg, hanem az isteni tanításba ütköző hibáját, bűnét teszem szóvá „érzékenykedés” nélkül – ahogy önmagammal is cselekszem, amikor a magam vétkeivel szembesülök. Az a szent beszélt erről, aki halála előtt két és fél hónappal így vallott önmagáról:

„/…/ csak egy egészen kis lélek vagyok, egyedül az Ő tetszéséért dolgozom, és boldogan elviselném a legnagyobb szenvedéseket is, ha ezzel csak egyszer is mosolyra deríthetem Őt.”