Fiúk, férfiak, apák

Az idei apák napján ünnepeltük meg azokat a férfiakat, akik megházasodtak, házasok is maradnak, akik védik, tisztelik, szolgálják a családjukat, és önmaguknál is jobban szeretik őket. A férfiakat, akik tanítják gyermekeiket, akik kitartanak és megállják helyüket.

Könnyű átsiklani egy 1951-ben megjelent regény felett. Myles Connelly első és leghíresebb könyve, az 1928-ban megjelent Mr. Blue után a szerző harmadik, és egyben kedvenc könyve, a Dan England and the Noonday Devil (Dan England és a nappal ördöge) kevesebb feltűnést keltett. Ebben Connelly a főszereplő életét követi, aki nőtlen és gyermektelen.

Miután én is csak mostanában fedeztem fel ezt a könyvet, nagyon nagy hatással volt rám egy különösen elgondolkodtató rész.

“Önzés, Henry – válaszolta Dan. – Tiszta önzés. Nem gondoskodom senkiről, mert számomra ez tűnik a legboldogabb életformának. Függetlenül élek, mert az én egóm egy felsőbb lénynek még a gondolatát is kényelmetlennek érzi. Az egész létem nagyon hasonlít egy rossz színdarabra. Nem vezet sehova. Nincs benne se fejlődés, se csúcspont.

Ha megnősültem volna, és gyerekeim lettek volna, akkor lenne mentségem az ajándékba kapott életemre. De féltem.

Ma apának lenni hősies hivatás. A múlt apái sok tekintetben idillikus alakok voltak, nyugodtan éltek a család ölén, terveztek és félretettek a jövőre. Ma azonban az apa zűrzavarban él, és hiába gürcöl. Ha szorgalmas és hozzáértő, akkor nem a családjáért, vagy a jövőért dolgozik, hanem a mindenütt megtalálható lustákért és a hozzá nem értőkért. Otthona többé már nem az a békés hely. A gyerekei a halál és a pusztítás gépeit vezetik, az éjszaka közepén megszólaló telefon csörgése pedig a levegőben vagy az úton történt tragédia hírnöke. Az elme betegségei, amelyek a modern környezet őrületének és mesterséges voltának következményei, szétzilálják és időnként elpusztítják azokat, akiket szeret.

Még veszélyesebb az, ahogyan az egyre arrogánsabb és hitetlenebb világ folytonosan fenyegeti a hitet és az erkölcsöt. Sokkal veszélyesebbek a lélek betegségei (eluralkodik a szkepticizmus és az apátia), amely mindig itt van, akár a pestis. A kolostor falain kívül az élet veszélyes, erőszakosan versengő és gyakran embertelen. Egy elkötelezett apa ma hős, és ha azt kérdezed, miért néz olyan bátran szembe a sorsával, azt felelem, mert van benne valami a szentekből. Őt nem tapsolják meg. Az anyát dalban dicsérik, és történetekben magasztalják. De az apa útját nem kíséri kürtszó, dobpergés vagy zászlólengetés. Szeretete, érzelmei valóban kiszolgáltatják őt a sorsának.

Azok a szent férfiak és nők, akik elvonultak a világtól, Isten nagyszerű gyermekei, de ha nem lennének zaklatott, robotoló szegény apák, akkor nem lennének azok a csodálatos gyermekek sem, hogy mást ne mondjak: soha meg sem születtek volna. Az elme békességét, a lélek békéjét nagyszerű birtokolni, de ezek nem az elkötelezett apa számára vannak. Az a bizonyos benne rejtőző szent azt követeli, hogy menjen, nézzen szembe a nap kihívásaival, hogy ne a saját nyugalmát és jóllétét keresse, hanem azokét, akik rá vannak bízva. Merészkedjen ki a világba, és ott a férfiak sűrűjében keresse annak a lehetőségét, hogy szeresse a felebarátját, és szeresse az ellenségét, azért, hogy előre nyomulva és nem visszavonulva, csatában és nem elvonultságban bizonyítsa, hogy méltó Ahhoz, aki megosztotta vele a teremtés isteni hatalmát.

A pap felajánlhatja a szentmisét, az apáca az önmegtagadást, a szemlélődő szerzetesek nem szűnő imáikkal és önsanyargatással ostromolhatják az eget: ők mind segítségért kiálthatnak, könyöröghetnek, hogy az Örökkévaló Bíró ne sújtson le, de az apa – az a jelentéktelen, ásító alak, akit kora reggel látunk, ahogy indul a boltba, a hivatalba, a gyárba, a bányába, az a fáradt, gondterhelt ember, aki este hazatér, gyakran tettetett mosollyal és jókedvvel, – ő a hit első számú harcosa és őrzője. Mert ő az otthon hajójának a kapitánya, az a bástya, amelyre a keresztény civilizáció épült. Nincs olyan rend vagy szervezet, amely feljegyezné az apák hősiességét, vagy kezdeményezné a boldoggá avatásukat. Ő az a hétköznapi, gyakran dicstelen igavonó, akinek a legfeltűnőbb ismertetőjele hasonlósága ahhoz a szamárhoz, amely Krisztust hordta a hátán.”

Igen, Dan England monológ-szerűsége az apaságról szól. De elsősorban a férfiasságról. És még inkább arról a vágyról, hogy valaki férfi legyen… Egy egészséges kultúrában szükség van olyan fiúkra, akik felnőve férfiak, férjek, apák akarnak lenni.

Tisztán látszik, hogy majdnem 75 évvel az után, hogy Connolly megírta ezt a részt, a helyzet nem jó. A tipikus amerikai fiú küszködik. És e küzdelem korán kezdődik. Az Institute for Family Studies tanulmányában az szerepel, hogy az amerikai iskolákban a legrosszabb jegyek (D és F) 70 százalékát a fiúk kapják. A 8. osztályos fiúknak csak 24 százaléka olvas jól, és csak 20 százaléka ír megfelelően. A felzárkóztató oktatásban résztvevők kétharmada fiú, és bizonyítottnak látszik, hogy mindezt az erőfeszítés hiánya okozza, nem pedig az intelligenciában rejlő különbségek.

A fiúk kínlódása a középiskola után is folytatódik. Az Institute for Family Studies egy másik jelentése szerint az egyetemeken a fiatal férfiak aránya mindössze 40 százalék, jóval a történelmi átlag alatt van, és alacsonyabb ennek a korosztálynak a fiú-lány arányánál. Talán nem meglepő, hogy 2015-ben a 21 és 30 év közötti amerikai férfiak durván negyede arról számolt be, hogy egyáltalán nem dolgozott a megelőző 12 hónapban. Talán az sem meglepő, hogy 2012 óta a 30 évesnél fiatalabb nők gyermekeinek többsége apa nélküli családba születik.

Olyan kultúrában élünk, amely folyton a „rendszerszintű” emez, meg a „rendszerszintű” amaz miatt aggódik, és az ember azon tűnődik, hogy a média vajon miért nem sürgeti, hogy megtaláljuk azt a gonosztevőt, aki rászedi a fiainkat. És dicséretes dolog, ha erre a kérdésre keressük a választ, de ha csak odáig jutunk, hogy az öklünket rázzuk a képernyők előtt, talán fontolóra kell vennünk, hogy a frusztrációnk teljesen terméketlen.

Mit tehetünk hát?

Jusson eszünkbe Mózes. Amikor a 80 éves birkapásztornak kétségei támadtak, vajon képes lesz-e megtenni, amit Isten kért tőle, Isten csak annyit kérdezett: „Mi van a kezedben?” (Kiv 4, 1-5) Mózes zavarában a botra nézett, ami a kezében volt, aztán követte Isten parancsát és a földre dobta a botot. Csodálkozva látta, hogy Isten a botot kígyóvá változtatja, majd újra bottá. Mindannyian rendelkezünk valamivel, ami segítene a fiúk helyzetén. Ha használjuk azokat az egyszerű dolgokat, amiket kaptunk, Isten erőfeszítésünket az Ő céljai felé irányítja.

Ezért gondoljunk azokra a fiúkra, akik jelen vannak az életünkben.

Gondoljuk át, hogyan taníthatjuk őket Isten ismeretére és arra, hogy szeressék és imádják Őt.

Bátorítsuk őket, hogy fejlődjön a jellemük, személyiségük, növekedjenek az erényekben.

Bátorítsuk őket, hogy kérdezzenek, gondolkodjanak, átgondolják a kapott információt, legyenek kíváncsiak, kritikusak, szerezzenek tudást, és törekedjenek elérni a bölcsességet.

Hogy fejlődjenek türelemben, figyelmesek maradjanak, dolgozzanak keményen, és a nehézségekben is tartsanak ki.

Válasszanak okosan, fogadják el a felelősséget, legyenek bátrak, gyakorolják a mértékletességet és éljenek becsületesen.

Bátorítsuk őket, hogy becsületesen játsszanak, keményen versengjenek, maradjanak szerények a győzelemben, és maradjanak nyájasak a vereségben.

Hogy tudják, mikor kell kezet rázni valakivel, vagy megölelni valakit, és mikor kell odaállni, és elviselni egy ütést, vagy éppen kiosztani egyet.

Hogy a nehéz jót válasszák és ne a könnyű rosszat.

Hogy megtanuljanak lemondani, takarékoskodni, erőfeszítést tenni, építkezzenek, teremtsenek.

Becsüljék meg a dolgok értékét, az emberek méltóságát, és azt a szépséget, amit Isten teremtett.

Tiszteljék és védjék a lányokat és a nőket.

Tiszteljék a korrektséget.

Bátorítsuk őket, hogy tisztán lássanak, céljaik ismeretében beszéljenek, és tudatosan éljenek.

Szeressenek örömmel.

Azok a fiúk, akik ezeket megtanulják, olyan férfiak lesznek, akik majd ezt cselekszik. Ezen az Apák Napján ünnepeljük hát azokat a férfiakat, akik megnősülnek, házasok maradnak, védik, tisztelik, szolgálják és szeretik a családjukat, jobban, mint ahogyan önmagukat szeretik. A férfiakat, akik tanítják a gyerekeiket, akik helyt állnak. És mindezt mentegetőzés nélkül, és megingathatatlanul teszik.

Imádkozzunk értük, és kérjük Istent, áldja meg őket, adjon nekik erőt, hogy elviseljék ezt a világot, amely gyakran nem kedves hozzájuk. Ahelyett, hogy a rosszindulatot átkoznánk, imádkozzunk azért, hogy Isten állhatatosságot adjon ezeknek a férfiaknak.

Azért, hogy a rosszindulat ellenére ezek a férfiak eltökéltek maradjanak.

Azért, hogy annak ellenére, hogy gyakran célponttá válnak, ne féljenek.

Azért, hogy bár bizonyos körök lenézik őket, ezek a férfiak megmaradjanak az örömben.

Azért, hogy bár megsértik őket, ne törjenek meg.

Azért, hogy bár gyakran úgy élnek, hogy életüket nem éneklik meg, tudják, hogy szükség van rájuk.

Ma sokkal inkább, mint eddig bármikor.

Boldog Apák napját!

Fordította: Eiben Ingeborg
Forrás: The Catholic World Report