Egy pap erőteljes kérése a szülőkhöz: A katolikus iskolák csak az önök segítségével tudnak katolikusok lenni

„…a katolikus iskola legfontosabb alkotóelemei a szülők.”

Mitől lesz egy katolikus iskola katolikus iskola?

Nem attól, hogy az iskola nevéhez hozzácsapják a katolikus szót. Egy katolikus iskolának az elnevezésében persze nyilvánvalóan benne kell lennie a „katolikus” szónak, de ha ez csupán a cím, akkor itt csak egy magániskoláról van szó.

Nem attól, hogy szobrokat állítanak fel, és azt mondják rájuk, hogy „katolikusok”.

Az világos, hogy igenis kell látni szobrokat, ikonokat és egyéb katolikus képeket egy katolikus iskolában. Ha azonban mindössze ennyi történik, akkor megint csak egy magániskoláról van szó.

Nem csak attól, hogy a hittanórák a tanterv részét képezik.

Először is, ha a tanított vallás felhígított, véleményalapú vagy heterodox, akkor az oktatás olyan, mint a félig sós víz – többet árt, mint használ a tanulók hitbeli képzésében.

Ha a vallást úgy kezelik, mintha a tantervben a „fontosabb” tárgyak mellett akár elhanyagolható és kidobható lenne, ha a vallást nem tekintik a tananyag lényegi, központi elemének, vagy egész egyszerűen nem veszik komolyan, akkor ismét csak egy magániskolával van dolgunk. Az biztos, hogy a vallást tanítani kell, de ennél többre van szükség.

Ami egy katolikus iskolát katolikus iskolává tesz, az ugyanaz, mint ami egy katolikus plébániát katolikussá tesz.

Az imádság helye? Az áhítat helye? (A sporton kívül más iránt is áhítatot éreznek itt?) A szolgálat helye? Olyan hely, ahol az erényeket népszerűsítik, megélik és elvárják? Kapcsolódik az egyház küldetéséhez? Születnek benne hivatások?

Határozott véleményem, hogy a katolikus iskola legfontosabb aspektusa, legfontosabb alkotóelemei a szülők!

Hogy miért?

Mert lehetnek világszínvonalú tanáraim és ügyintézőim, lehet teljesen lehengerlő ortodox hitoktatásom és tudományos képzésem, lehet annyi szobrom, amennyivel egy múzeumot is meg lehet tölteni, és átadhatom a diákoknak az Egyház szentségi és áhítati életének teljességét.

Mindez azonban semmit sem ér, ha a katolikus nevelés nem történik meg otthon is.

Ezt előrebocsátva, persze lelkészként az én felelősségem, hogy a plébánia tartsa magát a maga kötelezettségeihez, és a lehető legjobb tudományos és lelki képzést nyújtsa.

Azt tudniuk kell, hogy nekem és sok paptestvéremnek semmi érdekünk sem fűződik a magániskolák működtetéséhez. Semmi.

Mindent megteszek egy erős, jó katolikus iskoláért… de egy magániskolára egy percnyi időm sincs.

Lelkészként mi egy katolikus iskolát vezetünk.

Ott van az igazgatóm. Ott vannak a munkatársaim. Ott van az iskolaszékem. És ami a legfontosabb, a püspökünk ragaszkodik hozzá, hogy ilyenek legyenek az iskoláink.

Ne a nevükben legyenek katolikusok, hanem olyan inkubátorok legyenek, amelyek erős, hűséges és egész életükben kitartó katolikusokat nevelnek.

Lehet, hogy vannak nálunk nem katolikusok is, akik hozzánk járatják a gyermekeiket, de ezek az emberek olyan iskolát keresnek, ahol a hit számít.

A mi gyerekeink katolikus szüleinek pedig még inkább így kellene gondolkodniuk, hogy elmélyítsék katolikus identitásukat.

Írta: Bill Peckman atya
Fordította: Solymosi Judit
Forrás: ChurchPop