Boldog Fulton Sheen érsek elmélkedései a rózsafüzér tizenöt titkáról: A dicsőséges titkok

Az első rész az örvendetes titkokról itt, a második rész a fájdalmas titkokról itt olvasható.

A rózsafüzér dicsőséges titkai a keresztény hit legmélyebb reménységét tárják elénk: a halál nem az utolsó szó, földi életünk pedig az örökkévalóság felé tart. Fulton J. Sheen érsek elmélkedéssorozatának harmadik részében Krisztus feltámadásától Szűz Mária mennyei megkoronázásáig vezet bennünket. Gondolatai arra hívnak, hogy a rózsafüzér titkaiban ne csupán a megváltás történetének eseményeit szemléljük, hanem saját életünk, szenvedéseink és végső reménységünk értelmét is felfedezzük.

A feltámadás

A mi Áldott Urunk Önmagát egy maghoz hasonlította, és azt mondta, hogyha a mag nem hull a földbe és nem hal meg, nem hoz bő termést. Most pedig Isten ereje által a tavaszi virágokkal együtt új életre támad, és az egyetlen komoly sebet ejti a Földön, amelyet az valaha is kapott. Egy helyrehozhatatlan sebet: egy üres sírt.

Isten Fiának emberi formában történő születését egy Szűznek nyilvánították ki. Feltámadásának első hírüladását pedig egy vezeklő bűnösnek, Magdolnának, hogy mi se maradjunk remény nélkül. Tamás apostol addig nem hitt, amíg kezét nem rakta a mi Urunk oldalába, ujjait pedig a kezére. Így tudjuk, hogy Urunk nem a sebeit, hanem azok hegeit tartotta meg szeretetének bizonyítékaként: „Ezeket barátaim házában szereztem.” (Zak 13,6b).

A cikk a hirdetés után folytatódik…

A feltámadás a keresztség napján kezdi kifejteni hatását életünkre. Amikor megkeresztelkedtünk, alámerültünk a vízben, és így „eltemetkeztünk vele együtt a halálba, hogy miként Krisztus az Atya dicsősége által feltámadt a halálból, úgy mi is az élet újdonságában járjunk” (Róm 6,4).

Habár lélekben Krisztusban feltámadtunk, hiszen „a mi hazánk a mennyben van” (Fil 3,20a), testünk nem fog osztozni a dicsőségben saját végső feltámadásunkig. Addig is testünket Krisztuséval együtt kell keresztre feszíteni, hogy Vele majd föltámadhassunk.

Az emmauszi úton húsvétvasárnap ezt mondta a mi Urunk tanítványainak: „Vajon nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?” (Lk 24,26)

Ám, ha ez az ártatlanság törvénye, akkor hogyan remélhetjük mi, bűnösök, hogy megmenekülhetünk előle?

A mennybemenetel

Áldott Urunk nem ment fel azonnal a mennybe, hanem 40 napig maradt a földön, hogy Isten országáról beszéljen az apostoloknak. E napok során adta meg a részleteket egyházáról, amelyről azt mondta, hogy pünkösdkor lesz majd a látható megnyilvánulása.

„Az Úr Jézus, miután szólt hozzájuk, fölment a mennybe, elfoglalta helyét az Isten jobbján.” (más bibliafordítások szerint: … és Isten jobbjára ült.) (Mk 16,19). Az „ülés” örökkévaló nyugalmának a jelképes kifejeződése, amelyet a bűn feletti győzelme révén kiérdemelt. A „jobbján” szó pedig az Ő örök közbenjáró hatalmának a szimbóluma, amelyet a mi érdekünkben az Ő mennyei Atyjánál gyakorol.

Krisztus mennybemenetele annak a biztosítéka, hogy mi magunk is feljutunk a mennybe az utolsó ítélet után. Bár testben még nem mentünk fel, mindazonáltal örömmel tölt el elménk felemelkedése a Vele való egységben. Valódi otthonunkat a mennyben találjuk meg. A mennyre tekintünk és onnan várjuk a mi Urunk, Jézus Krisztus eljövetelét, aki megvált minket. Újjá fogja formálni gyarló testüket a saját megdicsőült testének képmására, azzal az erővel, amellyel mindent hatalma alá vethet.

Ó, mennyei Mágnes! Minden szentáldozáskor vonzd testünket és vérünket a Te Testedhez és Véredhez, hogy miután már szívünkben követünk Téged, később majd Veled együtt testben is felemeltessünk!

A Szentlélek leszáll az apostolokra

Sokan kívánták már azt, hogy Áldott Urunk bárcsak a földön maradhatott volna, hogy hallhassuk a hangját, láthassuk könyörületes szemét, és hozzávigyük gyermekeinket, hogy megáldja kezével. De Ő azt mondta: „De az igazságot mondtam: Jobb nektek, ha elmegyek, mert ha nem megyek el, akkor nem jön el hozzátok a Vigasztaló. Ha azonban elmegyek, akkor elküldöm” (Jn 16,7).

Ha a földön maradt volna, csupán egy jelkép lett volna, amit leutánozhatunk, nem pedig egy élet, amit megélhetünk. A mennyei Atyához való visszatérése révén el tudta küldeni az Atyától és Önmagától származó Szentlelket, aki lehetővé tette számára, hogy a földön új testében, az egyházban éljen tovább.

Az emberi test több millió sejtből épül fel, mégis egységes egész, mert egyetlen lélek élteti, egy látható fő vezeti és egy láthatatlan elme irányítja. Tehát pünkösdkor az apostolok, mint egy testnek a sejtjei, Krisztus titokzatos testévé lettek, mert az Ő Szent Lelke éltette, egy látható fő, Péter vezette, és egy láthatatlan fő, a mennyben lévő Krisztus irányította őket. Dicsőséges Egyházunk nem egy szervezet, hanem élő szervezet, organizmus. Ahogyan a mi Urunk egykor egy emberi test által gondolkodott, vezetett és szentelt meg, amelyet a Boldogságos Anyja méhében vett magára, úgy most titokzatos teste, az Egyház által tanít, vezet és szentel meg, amelyet a Szentlelke által beárnyékolt emberiség méhéből alakított.

Krisztus tévedhetetlen volt, amikor emberi testen keresztül szólt, ma is tévedhetetlen, amikor misztikus testén keresztül tanít. Krisztus megszentelt, amikor emberi szájjal bocsátotta meg a bűnöket. Most is megszentel, amikor papjainak hatalmán keresztül bocsátja meg a bűnöket. Krisztus emberi teste által vezetett, és teszi most is. „Aki titeket hallgat, engem hallgat” (Lk 10,16).

Ahogyan egy vércsepp életben maradhat a testben, azon kívül azonban nem, úgy senki sem élheti meg a krisztusi élet teljességét az Ő misztikus teste, az Egyház nélkül.

A mennybevétel

Ami a mi Urunk számára a Mennybemenetel, az a Miasszonyunk számára a Mennybevétel. Ő, a Paradicsom új Kertje, ahol az isteni bűnnélküliség Lilioma és az Egyház Rózsája nőtt, nyilván nem maradhatott a mennyei Kertész gondoskodása nélkül, az nem felejtkezhetett meg róla. Ő, akinek méhében az örökkévalóság és az idő ült nászt, inkább tartozik az örökkévalósághoz, mint az időhöz. Ha a férfi és a nő házasságában a kettő egy testté lesz, akkor vajon abban, aki az új Ádám új Évája lett, nem válik-e a „kettő egy lélekké”?

Ahogy Krisztus mennybemenetele az isteni természettel való egyesülés, úgy Mária mennybevétele a Krisztus emberi természetével való egyesülés. Misztikus felemelkedése a mennybe olyan esemény, amely felé egész nemzedékünk tart.

Érzéki korunkat, amely imádja a „gyönyörű testet”, a mennybevétel emeli ki a kétségbeesésből azzal, hogy megbecsül egy testet, amely attól szép, hogy az Isten Temploma; egy kaput, amelyen keresztül a mennyei Ige érkezett a földre, egy elefántcsonttornyot, amelyre felkapaszkodott az isteni szeretet, hogy Édesanyja ajkára egy titokzatos rózsát csókoljon.

Az új Éva eme leányához száll fel imánk:

Az égi árulót játszod,
S az egész emberiséget boldogságra csábítod;
Szenteskedő hízelgéseddel
És szemed csillogó csalárdságával
Visszacsábítasz minket a Paradicsomba!

(Francis Thompson angol katolikus költő „The After Woman” – Az eljövendő asszony című verséből vett részlet nyersfordítása.)

A megkoronázás

Miasszonyunk idegen földre ment,

Mi Asszonyunk, hiszen a miénk volt,
Ki a házak mögötti kis dombokon szaladgált,
S apró virágokat szedett;
Ám ő felkerekedett, s idegen földre ment,
Hol idegen trónok és hatalmak uralkodtak.

S óriások éltek a földön, melyen járt,
oly magasak, mint imbolygó tornyaik
Fejükkel az eget verték, s a csillagképek
Szolgáltak koronául nékik;
Lábuk pedig – akár egy patakon – átgázolhatott volna
Azokon a mélységeken, ahol Bábel elmerült.

Körülfonták őket a reggel és az este szárnyai, és kitárva,
Körben a tarka égen, ahol a mi kis forgó bolygónk
Mint a búgócsiga pörög;
És a kardok, amelyeket suhogtattak,
a végtelen üstökösök voltak,
melyek elhozzák a világvégét.

És ártatlanul, mit sem sejtve mozdulva
orcáját a Tér urai felé fordította –
azt az arcot, amelyre senki sem tekintett még úgy, hogy meg ne szerette volna;
s Egy közülük a mi hazánkban használatos nevén szólította őt:

Kegyelemmel teljes.

Miasszonyunk idegen földre ment,
s királynővé koronázták;
nem kellett őt megállítani vagy kérdőre vonni,
csupán látni őt;
s ők összeroppantak elviselhetetlen szépsége súlya alatt,
ahogyan mi is.

De ő egyre csak ment, míg messze, a végső magaslatokon
Hatalmas fény nem ragyogott fel
Az egész ország királyának oszlopos trónusa felől,

Aki ott ült,

És ő hangosan felkiáltott, amint a bitófa alatt sírt,
Mert meglátta Fiát.

Miasszonyunk idegen földön koronát visel
azt a koronát, melyet Fia adott,
ám nem felejtett el szólni régi társainak,
hívni és esengeni;
s hívását hallva egy férfi talán életre kel,
és dörömböl a sír kapuin.

G. K. Chesterton: Regina angelorum (Az angyalok királynője) /nyersfordítás/