Ferenc pápa vasárnap délelőtt a brüsszeli Baldvin Király stadionban bemutatott szentmisével zárta le luxemburgi és belgiumi apostoli látogatását. Homíliájában a nyitottság, szeretetközösség és tanúságtétel fogalmaihoz fűzte gondolatait, elemezve a bűnre csábításról, megbotránkoztatásról szóló vasárnapi evangéliumi szakaszt.
Az apostoli látogatást lezáró szentmisén a Szentatya a boldogok sorába iktatta a XVI-XVII. században élt Anne de Jésus spanyol sarutlan kármelita szerzetesnőt, akinek életszentségét és munkásságát példaként állította a hívek elé.
„Aki csak egyet is bűnre csábít a (bennem) hívő kicsinyek közül, annak jobb volna, ha malomkövet kötnének nyakára és a tengerbe dobnák” (Mk 9,42) – idézte a pápa Márk evangéliumából Jézus szavait, amelyeket tanítványaihoz intézett, figyelmeztetve őket a botránkoztatás veszélyére. Ez egy erős, szigorú figyelmeztetés – mondta a Szentatya, majd megjelölte homíliájának három kulcsszavát: nyitottság, szeretetközösség és tanúságtétel.
A pápa utalt rá, hogy a Számok könyvéből vett első olvasmány és az evangéliumi szakasz a nyitottságról szólnak. A Szentlélek ugyanis a kivonulásról szóló elbeszélésben nemcsak azokat a véneket árasztja el a prófétai elragadtatás ajándékával, akik Mózessel együtt a gyülekezet sátrába mentek, hanem másik két férfit is, akik a táborban maradtak. A pápa ezt egy nagyon szép előjelnek nevezte, hiszen, ha kezdetben botrányosnak tekintették, hogy a két férfi nem tartozott a választottak csoportjába, a Lélek ajándéka után botrányos lenne megtiltani számukra, hogy gyakorolják kapott küldetésüket. Ezért mondja nyitott lélekkel és szívvel az alázatos és bölcs Mózes: „Bárcsak az egész népet prófétává tenné, s kiárasztaná rájuk lelkét az Úr!” (Szám 11,29) – idézte a Szentatya az első olvasmány bölcs szavait, amelyek előrevetítik azt, amit Jézus az evangéliumi szakaszban mond (vö. Mk 9:38-43, 45, 47-48).
A Kafarnaumban játszódó jelenetben a tanítványok meg akarják akadályozni, hogy egy ember a Mester nevében démonokat űzzön ki, mert „nem csatlakozott” hozzájuk (Mk 9,38). Úgy gondolják, hogy aki nem követi őket, annak nincs joga csodákat tenni. Jézus azonban, mint mindig, most is meglepi őket, és kéri, hogy lépjenek túl megszokott sémáikon, ne „botránkozzanak meg” Isten szabadságán. Azt mondja nekik: „Ne tiltsátok meg neki. […] Aki nincs ellenünk, velünk van” (Mk 9,39-40).
Ez a két jelenet, Mózes és Jézus jelenete, ránk és keresztény életünkre is vonatkozik – hívta fel a figyelmet a Szentatya. Ugyanis a keresztség által mindannyian küldetést kaptunk az Egyházban, ami egy ajándék, nem pedig egy dicsekvésre ösztönző cím. A hívők közössége nem a kiváltságosok köre, hanem az üdvözültek családja, és nem a saját érdemeink alapján kaptuk a küldetést, hogy elvigyük az evangéliumot a világnak, hanem Isten kegyelméből, az Ő irgalmából és abból a bizalomból, hogy minden korlátunkon és bűneinken túl, továbbra is atyai szeretettel küld minket és kísér türelmesen nap mint nap. Ha tehát nyitott és gondoskodó szeretettel akarunk együttműködni a Lélek szabad cselekvésében, anélkül, hogy önhittségünkkel és merevségünkkel bárki számára botrányt, akadályt jelentenénk, alázattal, hálával és örömmel kell végeznünk küldetésünket – szögezte le Ferenc pápa. Nem neheztelnünk kell, hanem örülnünk kell annak, hogy mások is megtehetik, amit mi teszünk, hogy növekedjen Isten országa, és egy napon mindannyian egyesüljünk az Atya ölelésében.
A pápa ezután elérkezett a második szóhoz, ami a szeretetközösség. Szent Jakab a szentleckében (vö. Jak 5,1-6) két erős képpel szól hozzánk erről: a gazdagság, amely „megrothad” (vö. 3. v.), és az aratók tiltakozása, amely eljut az Úr fülébe (vö. 4. v.). Ez arra emlékeztet bennünket, hogy az élet egyetlen útja az ajándékozás, a szeretet, amely a javak megosztásában egyesít. Az önzés útja csak bezárkózásokat, falakat, akadályokat, vagyis „botrányokat” teremt, amelyek a dolgokhoz láncolnak és eltávolítanak bennünket Istentől és testvéreinktől – tanította homíliájában Ferenc pápa.
A Szentatya arra mutatott rá, hogy az önzés, mint minden, ami megakadályozza a szeretetet, „botrányos”, mert eltiporja a kicsinyeket, megalázza az emberek méltóságát és elfojtja a szegények kiáltását (vö. Zsolt 9,13). Ez igaz volt Szent Pál korában ugyanúgy, mint ma is a mi számunkra. A pápa felidézte Evangelii gaudium k. apostoli buzdításának a jóléti társadalmakra vonatkozó tanítását, miszerint, ha az egyének és a közösségek életének alapjául kizárólag az önérdek és a piaci logika elveit helyezik (vö. Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 54-58), ez olyan világot teremt, amelyben nincs többé helye a nehézséggel küzdőknek, nincs irgalom a tévútra tértek számára, és nincs együttérzés a szenvedőkkel.
Ferenc pápa ezen a ponton rögtönzött szavaival hozzáfűzte: „Gondoljunk arra, mi történik, ha a gyerekeket megbotránkoztatják, megütik, bántalmazzák őket azok, akiknek gondoskodniuk kellene róluk. Gondoljunk a fájdalom és a tehetetlenség sebeire először az áldozatokban, aztán a családjaikban és a közösségeikben is”. A pápa szívével és elméjével visszatér azoknak a kicsiknek a történetéhez, akikkel tegnapelőtt találkozott. Meghallgatta őket, érezte a szenvedésüket, mint akiket bántalmaztak, és ezért megismételte: „Az Egyházban mindenkinek van helye, mindenkinek, ahol majd mindannyiunkat megítélnek, de nincs helye a bántalmazásnak!” Ezért azt kérte a pápa, hogy „senki ne takargassa a bántalmazásokat! Kéri a püspököket is, hogy ne takarják el a visszaéléseket! Ítéljék meg a bántalmazókat, és segítsék őket, hogy kigyógyuljanak ebből a bántalmazási betegségből. Ezt a gonoszságot az ember nem rejti el, ezt a gonoszságot ki kell hozni a szabadba, hogy ismertté váljon, ahogy azt néhány bántalmazott bátran megtette. Legyenek ismertté! A bántalmazókat pedig ítéljék meg, legyen akár világi személy, pap vagy püspök! Ítéljék meg őket!”
Isten Igéje világos – folytatta homíliáját a Szentatya. Azt mondja, hogy az „aratók tiltakozását” és a „szegények kiáltását” nem lehet figyelmen kívül hagyni, nem lehet elhallgattatni, mintha ezek a jólét világának tökéletes hangversenyében disszonáns hangokat képviselnének. Éppen ellenkezőleg, ezek a Lélek élő hangja, amely emlékeztet minket arra, hogy mindannyian szegény bűnösök vagyunk – elsőként én, tette hozzá a pápa – és ez megtérésre hív minket – szögezte le a Szentatya, majd a következő erőteljes felhívásokkal folytatta homíliáját: Ne akadályozzuk meg prófétai hangjukat azzal, hogy közönyünkkel elhallgattatjuk őket. Hallgassuk meg, amit Jézus mond az evangéliumban: távol legyen tőlünk a botrányos szem, amely meglátja a nincstelent és elfordítja fejét! Távol legyen tőlünk a botrányos kéz, amely ökölbe szorul, hogy elrejtse kincseit, és mohón visszahúzódik zsebébe, mert ahogy nagyanyjától hallotta, az ördög a zseben keresztül lép be és indít szexuális abúzusra! Távol legyen tőlünk a botrányos láb, amely gyorsan elfut, hogy ne közeledjen a szenvedőkhöz, hanem távol legyen tőlük! Mindez álljon távol tőlünk! Így semmi jót és szilárdat nem építhetünk. Ha pedig alamizsnát adunk, érintsük meg a nélkülöző személyt és nézzünk a szemébe! – hangsúlyozta Ferenc pápa.
A pápa arra buzdított, hogy az irgalmasság evangéliumát tegyük döntéseink alapjaivá, hiszen csak így tudunk jó magokat hinteni társadalmi és gazdasági szinten. Máskülönben, bármilyen impozánsnak tűnjenek is jólétünk nagy alkotásai, mindig agyaglábú „nagy szobrok” maradnak (vö. Dán 2,31-45). Szeretet nélkül semmi sem maradandó, minden eltűnik, széthull, és egy tovaszálló, üres és értelmetlen élet foglyai maradunk, egy értéktelen világé, amely a külsőségeken túl minden hitelét elvesztette, mert megbotránkoztatta a kicsinyeket.
A Szentatya homíliájában ezután a harmadik szóhoz fűzte tanítását, amely a tanúságtétel. A szertartás elején a boldogok sorába iktatott Anne de Jésus, a Jézusról nevezett Anna, sarutlan kármelita szerzetesnő életének és munkásságának példáját állította a hívek elé. Az új boldog, a „lélek óriása” – Avilai Szent Teréz – nyomdokain haladva korának egyházában egy nagy reformmozgalom egyik főszereplője volt. Az 1545-1621-között élt szerzetesnő Avilai Szent Teréz eszméit Spanyolországban, Franciaországban, sőt itt, Brüsszelben és az akkori spanyol Hollandia nevű területen is terjesztette – emlékeztetett rá Ferenc pápa. Egy olyan korban, amelyet fájdalmas botrányok jellemeztek a keresztény közösségen belül és kívül egyaránt, ő és társnői imádságból, munkából és jótékony szeretetből álló egyszerű és szegényes életükkel, olyan sok embert tudtak visszahozni a hithez, hogy alapítványukat valaki „lelki mágnesnek” nevezte el ebben a városban. A sarutlan kármelita nővér saját elhatározásából nem hagyott hátra írásokat. Ehelyett inkább arra kötelezte el magát, hogy ő maga is megvalósítsa a gyakorlatban mindazt, amit tanult (vö. 1Kor 15,3), és életmódjával hozzájárult az egyház felemelkedéséhez a nagy nehézségek idején – idézte fel az új Boldog életének főbb vonásait a Szentatya.
Szentbeszéde végén a pápa arra biztatott, utalással Gaudete et Exsultate k. apostoli buzdításának tanítására, hogy fogadjuk el hálásan a „női életszentség” finom és erőteljes modelljét, amelyet az új Boldog ránk hagyott (vö. Gaudete et Exsultate apostoli buzdítás, 12) és amely nyitottságból, közösségből és tanúságtételből áll. Kérjük közbenjárását, kövessük erényei példáját, és újítsuk meg vele együtt elkötelezettségünket, hogy együtt járjunk az Úr nyomában – fejezte be a brüsszeli Baldvin Király stadionban bemutatott, boldoggá avatási szentmiséjének homíliáját Ferenc pápa.
Forrás: Vatican News
Josefayerbrider
2024. szeptember 29. at 21:53
INRI,
habemus papam.
Osli mosolygós Madonna könyörögj érettünk. Az egyházmegyében van egy ima most 2024-ben a szinódus idején. Valamely könnyezö (vérrel könnyezö) szüzanyára hivatkozik a végén. Nekem az osli mosolygós madonna csodái sokkal jobban tetszenek…Erdödy Imre atyától a sajóvámosi plebánostól hallotta édesanyám az Osli mosolygós Madonna történetét. Ott csodák sora is történt az Ö közbenjárására. Mivel-hogy bonyolult eset volt annak Osliba kerülése, ahol is sok csodát tett az ottaniakkal, kérve az Ö szent fiát. A Kismartonba való visszekürülését is egy csodával kadályozta meg, a mosolygós madonna. A Hanság árva népe vigaszul azóta is mosolya fényébe…A történet Katolikus Esterházyakkal kezdödik-akik osztráknyaló (meg onnan kapott földbirtokokért hálás) Császárszárhüsegükkel a hazafi-kurucok ellenségei lettek, akik viszont emiatt a katolikus falvakat feldulván a pápista-kápolnákat is fel-fel gyujtották. Emiatt menekítették a mosolygós Madonna szobrot a kurucok elöl Osliba 1690-körül, ami akkor egy hansági mocsaras sziget volt, ott biztoságot remélvén a szobornak. Hetven évvel késöbb az Olsiba maradása is egy csodához füzödik…ime:
Az osli kegykép verses története Írta: Nehéz Ferenc Ez a kis munka egy hálás szív dobbanása az osli Madonna felé. Egyúttal azonban kegyelet is a nemrég elhunyt, költői lelkületű Eőri János plébános emléke iránt, aki életének utolsó napjaiban testálta a szerzőre az osli kegyképpel kapcsolatos általa összegyűjtött adatokat. Lássa meg az égben, hogy kívánsága teljesült: amire neki már nem volt ideje, azt Szűz Mária egyik szerény íródeákja elvégezte.
Kelt, Osliban, 1947. Sarlósboldogasszony ünnepén.
I. Véresen virradott akkortájt a hajnal: Kuruc háborúzott a német labanccal. Templomok is égtek s oltári virágok Pernyévé vált szirma az egekig szállott. Kismarton várából jó Estorás herceg Búsan nézte, ahogy a templomok vesztek. Zokogott a hívő, imádságos lelke, Fájdalmat kormozott szívére a pernye. „Úristen, mi lesz, ha netán nemsokára Ellenség kezébe kerül Martonvára? Mi lesz a várbeli kedves kápolnával, S benne a nagy kinccsel: Szűz Anya szobrával?” Igen, azt féltette, azt a csodás szobrot, Mely a várkápolna oltárán mosolygott. Mosolygott valóban: kicsi Jézust tartván Titkos, földöntúli mosoly rezgett ajkán. „Mosolygó Madonna” – így is hívták sokan, Akik hozzá mentek hittel és jámboran. Attól a mosolytól mosolygósak lettek Azok is, akik addig sírtak és szenvedtek. Jó Estorás herceg méltán is féltette, Mert a hü szolgája éppen jelentette: Közeleg az ellen, kismartoni várnak Ódon, ősi fala biz ostromot várhat! Nincs idő habozni, tudja már a herceg: Tüstént parancsot oszt a szolga-seregnek. Leveszik helyéről a csodás kis „Képet”, Nagy-nagy bánatára a martoni népnek. S lám a súlyos szekér, négy szép paripával, Indul már a várból a szép Madonnával. Mellette a herceg, hajadonfőtt, gyalog, S mögötte zokogva a várnép andalog. Zúgnak a harangok fájdalmasan-szépen: Sziromkönnyet sír a virág is a réten. Talán a szellő is búsan azt suttogja: Isten veled drága Mosolygó Madonna! Sopronon keresztül így jut el a menet Rákos falujába a nagy Fertő mellett. A tó szélén pedig ott ring már a bárka, A szép, menekülő Madonnára várva. „Ne hagyj itt Szűz Anyánk! – jajdul föl a sereg, Mi lészen mivelünk, ha itt hagysz bennünket?” S most Estorás herceg így szól: „Ne sírjatok, Visszakerül hozzánk, ha múlnak a bajok.” Hiába volt a szó, Kismartonnak népe Az eltűnő bárkát könnyes szemmel nézte. Este volt. A Fertőn balzsamos szél dalolt S a bárka útjára ezüstöt szórt a hold… II. Kis falu rejtőzik virágos fák között, Túl a Fertő-tavon kisded erdő mögött. Mellette mint órjás védőpajzs: a Hanyság, Kurucok, labancok békében is hagyták. Oslinak nevezik ezt a kis falucskát, Istenes nép lakja, ezt mindenütt tudják. De Szűz Máriához kivált tisztelettel S bizalommal fordul minden osli ember. Most is, hogy felvirradt Boldogasszony napja S misére hívott a templom kis harangja: Seregestül indul a falucska népe Égi Pátronája oltára elébe. Fehérruhás lányok sietnek szaporán Végig a fák alatt, a kis házak során. Kezükben virág van s a szívüknek kertje Ugyancsak virágos: liliom nyíl benne. Dalos, víg legények ajakán a nóta Szent énekké vált már. Süvegükön rózsa. S mögöttük a komoly, sötétruhás vének Olvasót pergetve lassan mendegélnek. Hanem mi történik? Iszonyú robajjal A templom elé egy lovaslegény nyargal. Megtorpan a szelíd, ballingálő sereg S riadtan kérdezi: hát ez vajh ki lehet? A lovaslegénynek bársony a mentéje, Látni rajta mindjárt: nem akármi féle. Lova szerszámán is megtetszik a módi: Ezüst rajt a kengyel, mégpedig valódi. „A falu bíráját vezessétek elém!” – Kiált, leugorván lovárul a legény. Jön is már a bíró, a pap is mellette: „Dicsértessék…” – mondja a legény egyszerre. „Estorás Pál úrnak vagyok a vitéze, – Folytatja azután, tisztességet téve. Azt üzeni pedig a herceg úr vélem: Osli népét várja a Fertő-tavi réven. Kismarton várábul jött a tavon által Legnagyobb kincsével: Mária szobrával. Amíg elvonulnak a háborús vészek, Osliban szeretné tudni a szent képet. Hallott már Oslinak jámborságárul, S hogy Szűz Máriához milyen hittel járul. Ezért gondolta hát Kismarton hercege: Itt leszen a szent kép legbiztosabb helye.” Ígyen szólt a vitéz s a szavára nyomban, Mintha ezer harang csengne egy toronyban, Égig-halló hangon kiált Osli népe: Jöjj hozzánk Mária, megvédünk a vészbe! S megindult a menet, át a tölgyes erdőn, S egyszeriben kint volt máris a nagy Fertőn. (Abban az időben a Fertőnek széle Egészen Oslinak határába ért be.) Pál herceg a népet már a parton várta, Szűz Mária szobrát karjaiba zárva. Úgy is indult véle, a szívére fogva Osli falu felé – csak úgy gyalog-sorba. Micsoda menet volt! Az osli leányok Leszedték az úton az összes virágot! Örömüket tették virág illatába: Úgy szórták a csodás Madonna útjába. S ahogy a templomba végre megérkeztek, Imádságos szóval térdelt le a herceg: „Asszonyunk, Szűz Anyánk, Magyarok Nagyasszonya! Legyen új szállásod osli kis temploma. Vérzivatar dúl most szerte az országon, Fájdalom a szívben s könny van az orcákon. Téged is üldöznek, rád is száll az átok, Szitkok érnek s bűnös, rút káromkodások. Ide menekültél, pedig tudom nagyon, Szent Fiadnál milyen súlyos szavad vagyon. Egy szavadra tüstént bűnhődne a vétek, De Te bűnében is szereted e népet. Csak mosolyogsz mindig, Mosolygó Madonna, Mosolyogsz, s a titkos, égi mosolyodra Fény támad a földön, bűnös ember lelkén, Balzsam a sebeken, szenvedések percén. Mosolyogj, – e mosoly ma a reménységünk, Azoknak, kik küzdve és kínlódva élünk. Áraszd innen szerte mosolygásod fényét: Világosítsa meg a bús magyarok éjét! Kismarton hercege ilyen imát mondott, Aztán az oltárra helyezte a szobrot, Térdre hullottak az osliak is mostan: Elmerült a lelkük a csodás mosolyban… Kezdődött a mise. Csengő csendült halkan, S száz meg száz szív nyílt ki az ősi, szent dalban: „Boldogasszony Anyánk, égi nagy Pátrónánk, Nagy szükségben lévén így szólít meg hazánk…” III. Nem hiába volt a sok könyörgő ének: Meg is segítette Ő a magyar népet. Elmúlt a háború, béke lett, nyugalom, Dolgozhatott a nép keleten-nyugaton. Osli csodás hely lett. A Madonna szobra Messze-messze tájak népeit vonzotta. Megpihentek itt a gyötrődő, bús lelkek: Madonna-mosolyban vigasztalást nyertek. Egyszer egy kisfiú – béna volt szegényke – Mankóval sétált a szobor elébe. Síró imádságát az ég meghallgatta: Ép lábbal távozott, a mankót ott hagyta. Máskor vak ember jött. Ájtatos imája Osli Máriához nem szállott hiába: Meggyógyult a szeme, mikor elment, Hangosan dicsérvén Máriát s az Istent. Kaszáltak a Hanyban és az egyik paraszt Lábába az éles kasza csontig szaladt. Osli Szűz Máriát hívta nagy kínjában: Meg is gyógyult lába azon minutában. Szívbajos kisgyermek síró édesanyja Kérte a Madonnát, csak hogy meghallgassa. És mire hazament, a fiacskájának Elmúlt szívfogása – öröm lett a bánat. Ilyesmik történtek az osli templomban, Hírük szertefutott, persze azon nyomban. Ezrek siettek, hozták keresztjüket, S Mária levette vállukról terhüket. És az idő múlott, év év után tellett, Sírban nyugodott már jó Estorás herceg. A Nép megsiratta, de a könnyek között Oslinak szívébe reménység költözött. Abban reménykedtek, hogy a Szent Szűz szobra Ott maradhat végképp az osli templomba. Hej, hanem mi történt? Egyszer Kapuvárra Berobogott ám a herceg unokája. Azért jött pediglen, hogy a szobrot vigye, – Jaj, de nagyot dobbant az osliak szíve! De az ifjú herceg nem törődött ezzel: Küldte a szekereket két erős ökörrel. S hogy megjött a szekér, a hercegi szolgák Épp a kicsi templom elé állították. Föltették reája a Madonna-szobrot, – Az osliak könnye patakokként csorgott. Mosolygó Madonna, ne hagyj itt bennünket! – Így hangzott a sóhaj szerte mindenünnen. Maradj, Boldogasszony, továbbra is vélünk, Légy a segedelmünk, légy a mi vendégünk! „Tégy csodát Madonna!” – kiáltott egy lányka, S úgy borult le sírva az utca porába. De pattant az ostor; Hik, hojsz! – kiáltotta Az ökrök felé a hercegi szolga. Megroppant a szekér: Ámde – Uramisten! – Mi történt emberek? Mi történt most itten? A szekér nem mozdul! Nem bírják a barmok! Nézzétek, hogy törik a járom is rajtok! „Csoda, csoda történt” – sikoltott föl a lányka, Aki ott térdepel az utca porába. Csoda, bizony csoda! – ujjong fel a falu – Velünk vagy Mária, ég erre a tanú! Vércsíkos már végig a két ökör háta A kegyetlen szolgák ostora nyomába. De hiába minden: a szekér biz onnat Nem mozdul helyéből egyetlen tapodtat! S fent a kicsi szobor az ökrös szekéren Mosolyog csak titkon – a kegyetlenségen. Mosolyog-mosolyog… s a kis osli harang Véle mosolyogja, mondván: giling-galang! És felzúg a boldog, állelújás ének Ajakán a síró szegény osli népnek: Boldogasszony Anyánk, égi nagy Pátrónánk, Ugye, nem hagysz minket, nem hagyod itt tanyánk? Rohanvást száguld egy szolga Kapuvárra, Hol a szobrot várja herceg unokája. „Uram, – szól lihegve – jelentem teneked, Két ökör nem bírja húzni a szekeret!” Elborul az ifjú hercegnek a képe: „Ejnye, haszontalan, hitvány szolga-népe! Nem bírja két ökör? Ilyet ne mondjatok! Elébe, ha ugyan kell, még kettőt fogjatok!” Elrohan a szolga. Alig telik óra, Máris újfent nyílik a herceg ajtaja: „Uram, négy ökör se bírja a szekeret, Mintha földbe nőttek volna a kerekek!” A hercegi ifjú nem szólt többet erre, Legjobb paripáját tüstént felnyergeltette. Szélvészként vágtatott Osli falu felé, S Osli falujában a kis templom elé. S leszállván a lóról ígyen szólt: „Emberek! El kell indítani a szobros szekeret. Herceg nagyapámnak ez a rendelése: Kismartonba legyen a kép helyezése!” S rögvest parancsolt: „A szekér elibe Még két ökör legyen béfogva izibe!” Hat ökör húzta már, de az meg se moccant, Csupán a szekérrúd meg a járom roppant. Az ifjú Estorás ostort maga kapott, S kegyetlen haraggal az ökrökre csapott. Felnyögtek a barmok, bődült az egyik, De a szekér maradt, – nem mozdult semmit. Megrettent a herceg… nézett a szoborra, S rámeredt a titkos, tündöklő mosolyra. Az a mosoly talán a lelkéig tört be: Kezéből az ostor lehullott a földre. „Csoda ez valóban! Csoda!” – halkan mondta, „Nem mehet a szent kép innen Kismartonba. Az Úr nem akarja, ezért tartóztatja: Legyen meg az ő szent, áldott akaratja!” S parancsol is tüstént: a Madonna szobra Békerüljön, vissza a kicsi templomba. S lám, hogy leugrék szekér tetejérül: Kimozdult a szekér rögvest a helyébül! Az ökrök ugyan vonták, mintha pehely volna, Kifelé Osliból, víg-szapora módra. A szobrot pediglen tették az oltárra, S leborult előtte Pál úr unokája. „Szűz Anyánk, Mária, maradjon itt képed, Vigasztald, erősítsd ezt a szegény népet. Erősítsd a hitét, gyógyítsad a lelkét, Könnyítsd a vállain sok-sok nehéz terhét. Égi mosolyodnak bátorító fénye Ragyogjon be vérző, szenvedő szívébe. Ne tépjen itt senkit soha semmi bánat: Mosolygó Madonna, folytasd a csodákat!” . . . Így maradt Osliban a csodás Madonna, Nem is kérték soha vissza Kismartonba. S Rábaköznek buzgó, istenfélő népe Vigaszul azóta mosolya fényébe…
Azóta is elö-elö fordul, hogy magyar a magyarral nem egyzik, de az osli mosolygós madonna még ezt is kijaváitani akarván kiimádkozza majadan a szent fiánál…