Az igazi Pünkösd

Prohászka Ottokár sokszor írt, beszélt Pünkösd ünnepének üzenetéről – elegendő csak felütni összegyűjtött munkáinak köteteit. Aposztáziával, hitetlenséggel bútorozott korban lett országos hírű hitszónok; olyan korban, mely a materializmusra esküdött, s tagadta az eszményeket, az örök értékeket. Elmélkedések az Evangéliumról c. nevezetes könyvében olvassuk: „A Lélek nem iskolamester, hanem életelv; tudománya nem betű, hanem érzés, lelkesülés és erő. E tekintetben a Szentlélek arra törekszik, hogy a hit eleven életté, a tan érzéssé és tapintattá váljék bennünk, hogy fölkent, lelkes emberek legyünk, kik egyéniségükkel bizonyítják az Urat. Tehát át kell élned a hitet és a tant az életről és erényről, akkor lesz a tied.” Prohászka írásban és beszédben is ezt munkálta: váljék életté a hit, érzéssé a tan. 1903 márciusában az akkor még Esztergomban spirituálisként működő Prohászka a pécsi katolikus körben tartott előadást, melynek szövegét két nappal később nemcsak az egyik helyi lap, hanem más vidéki napilap is közölte. A Lant és kard címen megjelent szövegben olvassuk: „Lélek kell ahhoz, hogy az élet esélyein, a szenvedéseknek homályain, a lét múlandóságán felülemelkedjünk. Krisztusi lélek kell hozzá, hogy az erkölcsi világrend ellentmondásain hajótörést ne szenvedjünk, hanem kín, baj, betegség, halál dacára mondjuk: Mi Atyánk, jöjjön el az országod! /…./ Testvéreim! Ez kell nekünk: hit s nemcsak értés, erény, nemcsak erő, öröm, nemcsak pénz, szóval lélek s nemcsak test, ég s nemcsak föld!”[Pécsi Közlöny, 1903. március 24. 3. p.] Két hónappal később Prohászka hosszabb írást küldött a pécsi lapnak, mely pünkösd napján jelent meg. Prohászka rendszeresen írt kis példányszámú vidéki lapokba is (ezt a szokását püspök korában sem adta föl); ahogy néhány évvel később egy alföldi lap Prohászkáról szóló cikkében olvassuk: „Mint ő mondta, tudásunk csak úgy ér valamit, ha azt aprópénzre váltva szétszórjuk a kevésbé műveltek számára.” [Kecskeméti Napló, 1916. július 21. 2. p.] Ebből az aprópénzből adunk át egy keveset az olvasónak: egy kevéssé ismert, pünkösdi Prohászka-írást.

*

Pünkösd a lélek ünnepe, a teremtő, hódító s alakító léleké. Mily ünnepélyes és fölséges nap: zúgó fergeteg, tüzes nyelvek, lángoló szívek, lelkes szavak, mély megindulás ezer meg ezer szívben – íme ez a Pünkösd ünnepe: „Spiritus Domini replevit orbem terrarum”, az Úr lelke betölté a világot, énekli az Egyház.

Ennek a nagy Pünkösdnek sokféle praeludiuma játszódott már le a világtörténelemben. Pünkösd volt az is valamiképpen, mikor az őschaosz fölött az Isten lelke lebegett s a zűrzavarból szép világot alakított; Pünkösd volt az is, mikor az emberiségnek történelmi chaoszából, sötét elmaradottságból, állati elvadultságból kifejlett a kultúrának világa; Pünkösd volt az is, mikor a nyers erőszak lármája elcsitult, s az ember a jognak értelmes szavára hallgatott, mikor a szenvedélyek torz vonásai el-elsimultak, s a görög művészetben a szépség harmóniája ült ki az arcokon; Pünkösd volt az is, mikor a tudás, az ipar, a civilizáció egy magasabb világot teremtett az emberi szellem erejében; emberinek mondom s mégis Pünkösdnek hívom hódításait, mert hiszen e hódításokban az emberi szellem az Isten lelke hasonmásának bizonyult; – teremtett, alakított, éltetett s utat tört a még teljesebb s gazdagabb életnek kiárasztására!

Az emberi szellem méltán büszke lehet műveire. A tudomány, művészet s kultúra térfoglalásával, az isteni lélek e profán pünkösdjeinek erejében elváltoztatta a földet s úrrá lett rajta; a babiloni toronynál magasabbra ért a csillagok közé s nevet szerzett magának a földön; egy felsőbb egységbe, mely a nyelv s a vér egységét messze felülmúlja, szerette az emberiséget; az erőszakot s a harcot száműzni akarta a világból, s nem fegyverrel, hanem szellemmel akart győzni s ügyét széles e világon diadalra juttatni. Amire az emberi szellem ráleheli gondolatát, mindaz tér és idő fölé emelkedik, a népek közkincsévé s halhatatlanná válik. A nemzetek hatalmát megőrli az idő, erejüket kimerítik a viszontagságok, vagyonukat szétszórják nemzetgazdasági krízisek; de amit a szellem teremtett, ha csak egy művészi kéznek gyurmánya is, vagy egy költői léleknek fohásza is, az kioson az idő kerekei közül s el nem vész. El nem vész, mert a lélek műve. A nagy hadi tetteknek jelentősége idővel nyomtalanul elvész; a sáncok, melyeket harcoló nemzetek fölhánytak, vízmosásos földtúrásokká válnak, de ha a sáncokból egy bronzdíszítményt kiásunk, rögtön megelevenedik a rég elhalványodott élet, amit a nemzetek szellemük világánál gondoltak, amit képzelmük lángjánál alkottak, az maradandóbb emlék. Róma mesés gazdagságánál nagyobb kincs a római jog, s a középkor lovagjátékait túlélték a hegedűsök dalai.

De elég-e ez a lélek, mely a földön szebb világot teremt? Beérjük-e azzal a pünkösddel, mely a kultúra melegét s a tudomány világát hinti szét a földre? Megél-e az emberiség a jogrendszerek paragrafusaiból, az edények bronzdíszítményeiből, a lantosok énekeiből s a hegedűsök nyírettyűzokogásából?

Az emberi szellem olyan, mint a gép, erős is, alkot is, de kopik is; elkoptatja azt a tévely s a szenvedély. A jellemeket megőrli az élet materializmusa, s az emberiség az eszmények iránt apathikussá válik. A népek életét nem hordozza sem a tudomány, sem művészet. A tévely óriási hatalom, mely a kultúrát legérzékenyebb idegében, az erkölcsben megfúrja. Az elméleteket megvetik; nem húznak, nem vonzanak lelkeket, a gyakorlat pedig az elveknek frivol kigúnyolásává vetemedhetik. Dacára a nagy civilizációnak, óriási néprétegek süllyedtek régen, a klasszikus korban és süllyednek manapság emberalatti nívóra. Patkányszerű életet élnek az elvadulás s elnyomorodás igájában; ezalatt a „beati possidentes” szónokolnak, tereferélnek, piskótákat mártogatnak borba, s nem veszik észre az elégületlenségnek s a népdühnek áradó lávafolyamát, mely a jogrendet anarchiával s a kultúrát rombolással fenyegeti.

Hogy a nagy javak el ne vesszenek, egy más lélekre s egy tüzes Pünkösdre van szükségünk, melynek tüze nemcsak az észbe, hanem a szívbe is esik; tűz, mely megvilágít, de ugyanekkor szívet is melegít; tűz, mely nem theoria, hanem praxis, nem elmélet, nem szemlélet, hanem érzés és élet. Megszeretni az igazságot erényben s erkölcsi eszményiségben! Az eszményeket úgy tisztelni, hogy egyre rohamra vezényeljük értük a jobb embert összes vágyaival és szenvedélyeivel! Az ilyen lélek a hervadatlan élet lelke, s az ilyen Pünkösd az igazi világmegújulás.

Ez a lélek a Szentlélek, ez a tűz mennyei tűz, ez a roham az a förgeteg, mely a magas égből csapott le a poshadt, fáradt földre s megújította a világ színét. Apostolokat keresztelt, vértanúkat nevelt s azoknak neveit vallásos tisztelettel őrzi az egyház; de nevelt egyszersmind egy igénytelen, tiszta, munkás, türelmes nemzedéket, a keresztény kultúrára alkalmas emberiséget, millió névtelent, kiket mind a Lélek ihletett, s kik valamennyien ugyancsak legyőzték a világot, vagyis az öldöklő, győzelmes hatalmat, mely erényt s életet pusztít.

A keresztény népek valamennyien e nagy tradíciók nyomában járnak; adja Isten, hogy az apostolok s vértanúk meleg nyomaiban az új tavaszra serkent erkölcsnek virágai s a régi szeretetnek sötét-vörös, mert izzó, pünkösdi rózsái nyíljanak.

[Az igazi Pünkösd. A „Pécsi Közlöny” számára írta: Dr. Prohászka Ottokár. Pécsi Közlöny, 1903. május 31. 1-2. p.]