Athosz-hegyi Szent Atanáz: A közösség építője a magány útján – Szentek élete
Athosz-hegyi Szent Atanáz – szerzetes
* Trapezusz, Bizánci Birodalom, 925/930. + Athosz-hegy, 1002 körül
A Fekete-tenger melletti Trapezuszban született a 10. század első felében, tehetős és tekintélyes szülők gyermekeként. A keresztségben az Abraamius nevet kapta. Korán elvesztette szüleit, anyjának egy rokona fogadta örökbe. Nagyon tehetséges tanítókra bízták, ők pedig az élénk és rendkívül tanulékony fiút derék tudóssá képezték. Alapos nevelést és jó kiképzést kapott a világi tudományokban, és még fiatal éveiben a császári városba, Bizáncba (Konstantinápoly) került. Alighogy felnőtt, maga is igen keresett tanító lett. Úgy tűnt, hogy megnyílt előtte a sikeresen felfelé ívelő tudóspálya.
Az aszketikus életre való hajlandósága azonban erősebb volt mindenféle világi becsvágynál, és gazdag rokonai, akiknek házában otthonra talált, megdöbbenve vették észre, mint merül el mindinkább a szigorú aszkézisben. Amikor Abraamius egy utazása során megpillantotta a sűrű erdővel benőtt Athoszt, mélységes vágy fogta el, hogy ott, a vadonban telepedjen meg.
Bizáncban megismerte a híres Maleinasz Mihályt, Bithünia egyik akkoriban virágzó kolostorának, Küminasznak a házfőnökét, s fölfedte neki föllobbant vágyát, hogy szerzetes legyen. Abraamius Küminaszba ment, ahol a beöltözéskor egykori tanítójának, Atanáznak a nevét kapta. Először meg kellett tanulnia az alapelveket: az imádságot, hallgatást, alázatosságot és engedelmességet. Szabad idejét könyvek másolásával töltötte.
A begyakorlás négy éve után elöljárói „a csendesség nagy harci állapotába” bocsátották, vagyis ezentúl a kolostortól bizonyos távolságban remeteként élhetett egy parányi cellában kenyéren és vízen, kemény lemondásban; de továbbra is engedelmességre volt kötelezve elöljárója iránt.
Nem tartott sokáig ez az állapot. Elöljárója nemsokára nemcsak testvéreket, hanem mindenhonnan származó magas állású látogatókat is küldött hozzá, hogy az üdvösség szavát hallják tőle. A kolostorban az a hír kelt szárnyra, hogy Maleinasz Mihály Atanázt szeretné utódjának a kolostor vezetésében.
Atanáz ennek hallatára elmenekült az Athoszra, hiszen régóta az volt a titkos vágya, hogy a magányban kizárólag Isten számára legyen csak jelen. Már akkoriban is voltak a szent hegyen szerzetesek, szervezetlen remeteséget alkottak, s pontosan ez a nyers egyszerűség felelt meg eszményének. Ott éltek, ahol szegényes cellájukat fölállították, regula nélkül, szétszórva a hegyen. Bizonyos fajta szerzetesi tanáccsal, a „protosszal” az élén, gondoskodott a közös kérdések szabályozásáról. Atanáz, állítólagos hajótöröttként, csatlakozott a szerzetesek egyikéhez, aki tudott egy kevéssé olvasni és írni, s úgy alárendelte magát vezetésének, mintha kezdő és írástudatlan lett volna. De nem sokáig rejtőzködhetett. Amikor azonban Niképhorosz testvére, Leo Phokasz a szkítákon aratott nagy győzelme után az Athoszra érkezett, hogy győzelméért hálát adjon Istennek, fölfedezte a keresettet. Atanáznak vissza kellett térnie a cellájába.
A folyamat megismétlődött: megint áramlani kezdtek hozzá az emberek, s ő ismét próbálta kerülni a dicsőséget és a tiszteletet. Ezúttal az Athosz sűrű erdeibe menekült. Melanának, „Feketeföld”-nek hívták ezt a vidéket; a hagyomány pedig hozzácsatolja ehhez a névhez a fiatal vezeklő nagy és talán döntő kísértését: elfogta a letörtség, az a csaknem ellenállhatatlan kísértés, hogy otthagyjon mindent. A belső kedvetlenség, a megunás csaknem minden istenkereső, különösen pedig a remeték nagy réme. Egy teljes évig tartott kínos vergődése, mígnem Isten megszabadította, s visszaadta hivatásának örömét és biztonságát.
Ebben az egy évben saját magán tapasztalhatta meg Atanáz a remeteélet veszélyes voltát, ezzel pedig megnyílt a szeme a szerzetesség közösségi életének fontosságára.
Niképhorosz Phokasz, aki Szicíliában a szaracénok elleni döntő hadjárata előtt állt, néhány Athosz-hegyi szerzetest, mindenekelőtt pedig Atanázt sürgősen magához kérette. A szükséges pénzzel is ellátva megbízta, hogy az Athoszon kolostort építsen templommal együtt; ő maga, Niképhorosz is oda szándékozott később szerzetesként belépni. Atanáz még egyszer védekezett, mert – mint maga írja – „szabadon és egyedül akar élni”, menekül az emberek sokasága és a vele járó szétszórtság elől. Nem fogadta el sem a megbízatást, sem a pénzt, hanem visszatért cellájába, a szent hegyre. Nem sokkal később mégis meg kellett adnia magát Niképhorosz küldött követeinek.
Ez volt életének döntő fordulata. 962-ben az év vége felé meg kellett kezdődnie az Athoszon az első építő tevékenységnek. Atanáz először a remetelakot állíttatta föl Niképhorosz számára egy kis oratóriummal együtt, majd hozzáfogott a Szűzanya tiszteletére emelendő kereszt alakú főtemplom építéséhez. Az építkezés gyorsan haladt, és a munka megkezdésétől számított négy hónap múlva a fele már elkészült; ekkor, 963-ban érkezett a hír Bizáncból, hogy Niképhorosz a katonaköpenyt felcserélte a kelet-római császár bíborával.
Atanáz számára ez nem jelentett mást, mint az Isten iránti hűség megszegését, hiszen Niképhorosz szerzetesi életet fogadott. Megszakította a templom építését, és elindult a császárváros felé, hogy a császári felség lelkére beszéljen. A császár megadóan és alázatosan hallgatta barátja gondolatait; megesküdött, hogy tervét egyszer végre fogja hajtani, és nagy fáradsággal sikerült Atanázt annyira megnyugtatnia, hogy az visszatért Athoszra és folytatta művét.
Atanáz visszatérése után az építési munkálatok a szent hegyen folytonosan haladtak, s Athosz arculata és sorsa döntően megváltozott. A nagy templom elkészült, két kis oratóriumot illesztettek hozzá; a templom körül kialakultak a cellák: a templom „mint valami szem tekintett rájuk minden irányba”. Következtek a malmok, konyhák, a refektórium, kórház, vendégotthon és fürdő a betegek számára. Fáradságos munkával egyengették a fölszaggatott terepet. A vizet messziről, az Athosz magaslatáról vezették le. A munka láttára mindenfelől áramlott az építkezőkhöz a segítség, és sokan közülük maguk is szerzetesek lettek. Atanáz szilárdan kézben tartotta a fiatal alapítást, s hozzáértő vezetésével gyorsan és szüntelenül nőtt a szerzetesek közössége; a hegyi lakók közül is sokan csatlakoztak hozzá. A császár terület- és pénzadományai, amelyek okmányai még ma is megvannak, s más pártfogók pénz- és természetbeli adományai biztosították külső fennállásukat. E munka végtelen fáradságát azonban – így vall később maga a szent – csak Isten ismeri, „aki mindent könnyűszerrel vezet át a semmiből a létbe”.
969-ben meggyilkolták Niképhorosz Phokaszt, aki a kelet-római birodalom császáraként is szerzetes módon élt. Ezzel egy időben az Athoszon régóta parázsló nyugtalanság lobbant föl. A szent hegy régi lakóinak szemében szálka volt Atanáz. Tevékenységében a régi szerzetesi hagyományok lerombolását látták. A szerzetesi élet két különböző eszménye, a remeteség és a közösségi élet került szembe e vitában. Amikor Atanáz Konstantinápolyba utazott, hogy önmagát és művét igazolja, Tzimiszkész császár nagyvonalúan állt az építkezés mellé. Minden ellenségeskedés és fondorlat ellenére, amely itt-ott a későbbi években is föllobbant, Atanáz hivatásának biztonságával dolgozott tovább.
A külső építkezést hasonló célratöréssel és energiával követte a belső. Regulájában, amely nem sokkal császári pártfogójának halála után keletkezett, teljesen a közösség áll a középpontban, azaz Jézus Krisztus által egybehívottak közössége, melynek belső egysége nem más, mint Krisztus testének egysége. A közösség teljességét szolgálta az az öt remete is, akik időnként visszavonulhattak a teljesebb magányba, de „lelki útbaigazítással, tanáccsal és imádsággal” a többiek javára voltak. Atanáz így békítette össze – termékeny feszültségben – életének két pólusát.
A szentnek három írása maradt ránk, amelyekben behatóan szabályozza kolostorának fölépítését és lelkiségét. Tekintélye mindinkább nőtt. Mindenfelől áramlottak az Istent keresők a szent helyre. Az utókor emlékében úgy élt tovább a szent, mint Krisztusnak mindenkor szeretetre méltó, vidám és mindenekfölött alázatos szolgája. Egyfajta önkéntes engesztelő halálnak látták tanítványai Atanáz halálát. A templom egyik bővítésekor feltétlenül saját kezével akarta lezárni a kupolát. Hat más testvérrel együtt lezuhant, s a rázúduló omladék maga alá temette. Végrendeletében föltárulnak belső szenvedései is: „Fölötte nagy fájdalomban töltöttem életemnek minden napját, hiszen pontosan tudtam, hogy gyengeségem miatt teljesen képtelen vagyok mások vezetésére.” Lelki nagyságának és életszentségének bizonysága, hogy nagy hittel, alázattal és engedelmesen mégis magára vette a vezetés terhét, s ezzel sok évszázadra megmutatta az utat az Athosz-hegyi szerzetesség számára.
