Zaccaria Szent Antal Mária: A Megfeszített szolgálatában – Szentek élete

Zaccaria Szent Antal Mária – áldozópap, rendalapító

* Cremona, Itália, 1502. + Cremona, 1539. július 5.

Antal egy olyan korban kezdett elszántan küzdeni a vallási megújulásért, amelyben közszájon forgott: „Ha valaki el akar kárhozni, elég, ha pap lesz”.

A beszédeit és imáit átható belső tűz, a következetes szegénység, a vezeklés nyilvános és rejtett gyakorlása, valamint az evilági dolgok teljes megvetése terén mutatott példája, a lelkek szolgálatában tanúsított buzgalma, a Megfeszített hirdetése és szeretete, az eucharisztikus áldozat iránti szeretete és áhítata, az a szentpáli lelkület, amellyel a hittérítő munkát végezte, lendületessége és a benne feszülő tömérdek szellemi energia, végül alapításaiban éltek tovább: a barnabiták és az angelikák rendjében.

Antal 1502-ben született Cremonában. Apja, Lazzaro egy genovai patricius családnak volt a sarja. Anyja, Antonietta Pescaroli már tizennyolc éves korában özvegyen maradt, s nem ment újra férjhez, hogy egészen fia nevelésének szentelhesse magát.

Antal egész fiatalon szüzességi fogadalmat tett. Leginkább a könyörületesség, a szeretet és az anyagi javakról való lemondani tudás jellemezte: minden gondolkodás nélkül odaajándékozta értékes köpenyét egy koldusnak; 1520-ban közjegyző előtt visszavonhatatlanul lemondott apai örökségéről, s még ebben az évben beiratkozott a páduai egyetemre, az orvostudományi karra. 1524-ben doktorrá avatták és visszatért szülővárosába, szilárd hittel, erkölcsileg feddhetetlenül, élettapasztalatokban gazdagon.

Szellemi képességein kívül vállalkozókedvével is kitűnt: érzékelte kora kívánalmait, s meghallotta a hívó szót. Teljesen alárendelte magát Marcello domonkosrendi szerzetesnek és Battista da Cremának (akit isteni atyjának nevezett), akik bevezették őt a teológia tudományába, a Szentírás ismeretébe, az apostoli és Krisztus-központú lelkiségbe. Így az Egyházban az Ige szolgálatára szentelte magát: a Szent Vitál-templomban hittanórákat, előadásokat, konferenciabeszédeket tartott. Témája főként a Szentírás, mindenekelőtt pedig Szent Pál leveleinek megismertetése volt.

1528-ban pappá szentelték. Lelkesen folytatta apostoli munkáját, egyszersmind nagy előrelátásról is tanúságot tett: a város előkelő rétege felé fordult, és jámbor társulatokba szervezte őket.

Nem sokkal később Milánóban Giastalla grófnő káplánja lett, aki sokat segített neki az angelikák rendjének megalapításában. Itt kapcsolatba került az Örök Bölcsesség oratóriummal, amely az európai biblikus mozgalom szellemében működött, és egyike volt a trienti zsinat előtti, Giovanni Antonio Belotti által szorgalmazott milánói szellemiségű központoknak. Ebben az aszkéta életet élő közösségben, amelynek számos jelentős ember a tagja volt – köztük két későbbi pápa, IV. Pius és V. Pius is -, Antal megismerkedett két milánói nemessel, Giacomo Antonio Morigiával és Bartolomeo Ferrarival, akik barátok voltak. Csakhamar ő lett a vezetője a konfraternitásnak. Ebből nőtt ki a barnabiták kongregációja, amely nevét első otthonukról, Szent Barnabás templomáról vette. A kongregációt 1533-ban VII. Kelemen pápa hagyta jóvá Szent Pál Áldozópapjai néven.

A kongregációnak fő törekvése elsősorban az volt, hogy életük példájával segítsék a papság és a nép erkölcsi fölemelkedését. Társadalmi rangtól és annak hiányától függetlenül minden hívőt fölszólítottak, hogy csatlakozzék hozzájuk, és segítsen „elvezetni az embertársát az élő Lélekhez és a megvetett Krisztushoz, a Megfeszítetthez”.

Az új szerzetesi család Szent Pál zászlaja alatt kívánt küzdeni azért, „hogy a keresztény szellem megújhodásának szántóföldje és oszlopa legyen”. Egy olyan korban, amikor a háború réme fenyegetett és a teljes kizsákmányolás eredményeképpen nagy volt a szegénység és az erkölcsi hanyatlás, Antal társaival együtt meg volt róla győződve, hogy a hit és erkölcs megszilárdítása csak energikus fellépésnek és olyan módszereknek lehet az eredménye, amelyekre a nép felfigyel és amelyek magukkal ragadnak. Ennek jegyében a barnabiták a tereken prédikáltak, nyilvános vezeklést vállaltak, és szembetűnő módon alázták meg magukat: keresztet vettek a vállukra, kötél volt a nyakukon, mezítláb jártak – maga az alapító is így járta Milánó utcáit.

Nem feltűnni akartak, nem is a népszerűséget hajszolták, ahogy azt ma is sokan gondolják, hanem tudatosan arra törekedtek, hogy önmagukat és az emberi tekinteteket megvetve „a lélek más nagy hibáival egyetemben ne csak kiirtsák, hanem le is győzzék a megfeszített Krisztus legnagyobb és igen veszedelmes ellenségét: a lustaságot, amely a modern korban annyira elhatalmasodott”.

De amint ez oly gyakran előfordul a szentek életében, a barnabitáknak is akadtak ellenlábasaik, kivált a kléruson belül, akik fenyegették, nyíltan támadták és eretnekséggel vádolták őket. A szószékről „a városban pusztító pestiseként beszéltek róluk, a felizgatott tömeg pedig fel akarta gyújtani a házukat.

Szokatlan megjelenésük, az utcákon rögtönzött prédikációik és elszánt vezekléseik oly mértékben érintették a hivatalos Egyházat, hogy Antal két alkalommal, 1534-ben és 1537-ben is az inkvizíció törvényszéke, Milánó érseke és szenátusa elé került. Ám Crivelli inkvizítor nem tehetett egyebet, mint hogy megállapítsa: „Egyszerű, egyenes ember”. III. Pál pápa pedig védelmébe vette a közösséget: „Pontosan ilyen emberekre van az Egyháznak szüksége. Tudósok és diplomaták vannak elegen.” Ez az igazolás lecsendesítette az ellene fölizgatott népet, sőt sok hívő figyelmét a kereszténység központi misztériumai felé fordította.

Antal indította el az Oltáriszentség 40 órás nyilvános és ünnepélyes imádásának szokását; a péntek délután három órai harangozást Krisztus kereszthalálának emlékére; a továbbképző konferenciákat a papság és a műveltebb világi hívők részére; a gyakoribb szentáldozást; a missziós beszédeket a kolostorok reformjának előmozdítására; a népmissziót a házasságok és a családok lelki megújulása érdekében.

Sokat fáradozott Antal az angelikák rendjének megalapításán és képzésén is. Ez volt az első olyan női rend, amelynek megengedték, hogy az apostoli munka érdekében elhagyják a klauzúrát.

Antal harminchét éves korában halt meg. Megérezve halála közeledését megkérte, vigyék haza szülővárosába. Ott halt meg édesanyja karjai közt, leghűségesebb tanítványai körében. Utolsó óráiban látomásban megjelent neki Szent Pál apostol, akinek egész életében olyan hűséges és szorgalmas tanítványa volt.