Amikor Isten az elveszett kedvünket keresi – Vasárnapi ráhangoló
Illés próféta elfáradt, elege lett a meg nem értettségből, az üldöztetésből és a közönyből – nagyon is emberi állapotba került. Az évközi 19. vasárnap olvasmányából kiindulva Heiter Róbert Gottfried atya arra mutat rá, hogy Isten a megfáradt embert sem hagyja magára: hívja, hogy újra megmássza a maga hegyét, és járuljon az Úr színe elé.
Illés története azért is állhat közel hozzánk, mert a próféta ugyanazokkal a fájdalmakkal, kínlódásokkal és gyötrelmekkel küzdött, amelyekkel mi is találkozunk. „Besokallt”: elege lett a haragból, az üldöztetésből, a meg nem értettségből, talán mindenekelőtt a közönyből. Isten mégsem azt mondja neki, hogy maradjon a barlangjában, hanem hívja: „Menj, és a hegyen járulj az Úr színe elé!” Nekünk is újra és újra meg kell másznunk a saját hegyeinket. Isten nem ígér problémamentességet, sima utat vagy akadályok nélküli életet; lesznek göröngyök, közönyösök, bántók és akadékoskodók. De arra hív, hogy mindezek ellenére erőre kapjunk benne, elé álljunk, és vigyük hozzá ügyeinket – végső soron önmagunkat.
A Hóreb-hegyi teofánia azt is megmutatja, milyen Istenhez járulunk. Az Úr nem volt a hegyeket tépő szélviharban, nem volt a földrengésben és nem volt a tűzben; Illés az enyhe szellőben ismeri fel jelenlétét. Isten tudja, mire van szüksége a megfáradt embernek, ismeri hiányainkat, és féltő gonddal szeret bennünket. Éppen ezért az élet viszontagságai és kedvetlensége közepette abba kapaszkodhatunk, hogy Isten feltétlenül emberszerető, a javunkat akarja, és szüntelenül hív magához. Olyan Isten ő, aki – az atya szavaival – „néha-néha a mi elveszett kedvünket keresi”.
