pexels lazaro rodriguez jr 11199025 6565036 Custom

Amikor egy még meg nem született gyermek megmentette az édesanyját a biztos haláltól

Egy decemberi napon végül közölnöm kellett vele. Orvosilag tehetetlenek voltunk. A döntés Isten kezében volt. Néma csöndben fogadta a hírt, miközben lankadtan feküdt ott, csupán 23 évesen egy egyéves gyermek édesanyjaként.

Eleanor Munro (a nevét megváltoztattuk) jámbor és bátor asszony volt. A haja vörös volt, és minden bizonnyal csinos lehetett, de ez már alig látszódott rajta, olyan közel állt ahhoz, hogy meghaljon tuberkulózisban. Most már tudta és elfogadta ezt, csupán egyetlen kérése maradt.

„Ha szenteste még élek”, mondta lassan, „ígérje meg, hogy karácsonyra hazamehetek”.

Nem tudtam, mit válaszolhatnék erre. Tisztában voltam vele, hogy nem volna szabad. A jobboldali tüdőlebenyének alsó részén egy nagyjából egy centiméter átmérőjű tuberkulózisos üreg növekedett. Ezt az orvosok nyílt tuberkulózisnak nevezik, s az ilyen beteg a kórokozót köhögéssel terjesztheti. Ennek ellenére megígértem neki, de őszintén szólva azért tettem, mert biztos voltam benne, hogy még karácsony előtt meg fog halni. Az adott körülmények között már amúgy sem lehetett semmit sem tenni érte. És ha nem így cselekedtem volna, most nem mesélném el ezt a történetet.

Eleanor férje már hordozta a betegséget, amikor a második világháború után a tengerentúlról hazatért Új-Skóciába. Ő „egyszerű eset” volt, nem is tudta, hogy tbc-s. Még mielőtt a betegséget felfedezték és kivizsgálták volna, összeházasodtak. Az asszony megfertőződött, és alig volt immunis a betegséggel szemben, ami gyorsan elhatalmasodott rajta, és egy olyan problémás helyen ütötte fel a fejét, hogy minden orvos, aki megpróbált segíteni rajta, kénytelen volt feladni.

(…) Én akkoriban 31 éves voltam, és kezdőként dolgoztam a kórházban. Itt azt a feladatot kaptam, hogy vezessek egy kisebb, tuberkulózisos betegek számára fenntartott részleget, ahol nagyjából 40 személyt helyeztek el, akiknek a nagy része krónikus beteg volt, és csak kevés vagy egyáltalán semmi esélyük sem volt a gyógyulásra. Így lett Eleanor Munro 1948-ban a páciensem.

Korábban 57 kg volt a testsúlya. Amikor először találkoztunk, már csak 39,5 kg-ot nyomott. Magas láza 38,3 és 39,4 fok között ingadozott. Súlyos állapotban volt, és ez meg is látszott rajta. De még így is tudott mosolyogni. Erre mindig emlékezni fogok. Ha a legkisebb szívességet is tették neki, elmosolyodott.

Talán ez bátorított. Nem tudom. De biztos voltam benne, hogy meg kell próbálnom segíteni rajta.

(…)

Felhívtam egy New York-i orvost, aki egy „pneumoperitoneum” nevű eljárással kísérletezett. Ennek folyamán tűket szúrnak a beteg hasüregébe, amelyeken keresztül levegőt juttatnak be, hogy a rekeszizmot a tüdőnek nyomják. Ha ugyanis nyomást gyakorolunk az alsó tüdőlebenyre, reménykedhetünk abban, hogy a tbc okozta üreget bezárjuk. Ha sikerrel járunk, esélyt adunk a természetnek arra, hogy az üreg széleinek összenövesztésével összezárja és begyógyítsa azt.

A kórházban mérlegeltük a kockázatokat, és úgy döntöttünk, hogy szembe kell néznünk velük. Az operáció tehát megtörtént. Levegőt pumpáltunk a hashártyaüregébe, de ezzel majdnem megöltük őt. A műtőben tartózkodó összes orvos egyetértett abban, hogy ne próbáljuk meg még egyszer. Ezzel elértük a lehetőségeink határait.

Ekkortájt mondtam el neki, hogy az orvostudomány megtette, amit lehetett. Részletesen elmagyaráztam, és ő meg is értette. Csendes méltósággal és bámulatos rezignációval fogadta a szavaimat. Azt mondtam neki, hogy a végső ítélet a Teremtőnél van, és az nem biztos, hogy megegyezik azzal, amit mi mind a ketten szeretnénk, de az adott körülmények között a legjobb számára. Bólintott, majd követelte tőlem az említett ígéretet.

Meglepő módon szenteste még életben volt, de rendkívül gyenge állapotban. A nyílás a tüdejében még mindig növekedett, az állapota tovább romlott. De emlékeztetett az ígéretemre, és én – újfent kételkedve – de megtartottam. Azt tanácsoltam neki, hogy a gyermekét ne vegye a karjaiba, és viseljen szájmaszkot, ha a férjén kívül valaki mással beszél, hiszen ő immunis volt.

Megígérte, és amikor elment a mentőautóval, olyan mosoly ült az arcán, amit nem tudok elfelejteni.

Karácsony napján későn ért vissza a Szt. Márta Kórházba, és egyre gyengébb lett. Senki nem tudott úgy tekinteni a küzdelmeire, hogy mélyen meg ne érintette volna. Minden nap romlott egy kicsit az állapota, mégis minden nap belekapaszkodott az életbe. Meglepetésünkre ez hetekig folytatódott így.

Február vége felé már csak 36 kilót vagy még kevesebbet nyomott, már nem tudott enni sem, ráadásul új komplikációk léptek fel. Rosszullétek környékezték, öklendezni és hányni kezdett, akkor is, ha nem volt semmi a gyomrában. Tanácstalannak éreztem magam. Elhívtam hozzá egy főorvost. Amikor megvizsgálta, ugyanolyan tanácstalan volt, de egy szinte tréfálkozó vigyorral megkérdezte, nem gondolom-e, hogy esetleg állapotos lehet.

Pontosan emlékszem, hogy mit éreztem ekkor, a javaslat teljesen nevetséges volt. Minden, amit az orvostudományból megtanultam, egyetlen következtetést hagyott: olyan nagyon beteg és gyenge volt, hogy kizártnak tartottam, hogy terhes legyen. A szervezete egyszerűen nem volt képes rá. Ennek ellenére elvégeztem egy terhességi tesztet, és legnagyobb meglepetésemre pozitív lett. Az élet legvégső határán egy másik életet hordott magában. Ennél képtelenebb dolgot el sem lehet képzelni, de ez valóban igaz volt.

Amikor elmondtam neki, mosolygott, és kissé elpirult.

Jogilag és orvosilag el lehetett volna vetetni a gyermeket, mivel egy olyan életet veszélyeztetett, amely már amúgy is veszélyben volt. Akkoriban a tuberkulózis volt az első számú indok egy abortuszra. De nem tettük meg. A beteg és a férje ellenezte. A Szt. Márta orvosai sem támogatták, nem csupán vallási okokból, hanem mert biztosak voltunk abban, hogy a beavatkozás a halálát okozná. Ezenkívül olyan előrehaladott állapotban volt már, hogy biztosra vettük, a szervezete amúgy is kilöki a gyermeket.

Így intravénásan tápláltuk őt, és néztük, ahogyan azért küzdött, hogy két életet tartson fenn egy olyan testben, amelyben csak figyelemreméltó jellemerő vagy isteni beavatkozás tette lehetővé azt is, hogy akár csak ő maga is életben maradjon. A küzdelem hetekig tartott, és nem változtatta meg a meggyőződésünket, hogy haldoklik. De megtartotta a gyermeket, és akkor valami hihetetlen dolog történt. 1948 márciusának végén legnagyobb meglepetésemre megállapítottam, hogy a láza csökkenni kezdett. Első alkalommal láttunk némi javulást az állapotában, de ez a javulás tartósnak bizonyult. Elkezdett enni és hízni. Egy röntgenfelvétel kimutatta, hogy a tbc-s üreg növekedése megállt. Nem sokkal később egy másik felvételen az látszott, hogy a rekeszizom a tüdő alsó, beteg lebenyének nyomódik, hogy helyet biztosítson a gyermeknek, akit hordozott. A természet pontosan azt tette, amit mi a „pneumoperitoneum” eljárással nem tudtunk megoldani: összenyomta a halálos nyílás oldalait. A gyermek megmentette az édesanyát!

Mire az ép és egészséges csecsemő megszületett, az üreg összezárult. Az édesanya lényegesen jobban érezte megát, olyannyira, hogy néhány hónap múlva végleg elhagyhatta a kórházat. A mosolya soha nem volt ragyogóbb.

Még ma is alig tudom elhinni a történteket, hasonló esetről pedig azóta sem hallottam. A fiatalasszonnyal soha nem beszéltem erről, akkor sem, amikor kontrollvizsgálatra jött, ami megerősítette, hogy az egészsége tökéletesen helyreállt. (…) Még mindig elcsodálkozom azon, ami történt, és azon a kifürkészhetetlen erőn, amely itt megnyilvánult.

És még mindig örömmel emlékszem a karácsonyi üdvözlőlapokra, amelyeket évekig küldött nekem. Teljesen szokványos képeslapok voltak, a megszokott, nyomtatott üdvözlettel és a nevével. De számomra egy karácsonyi csoda emlékei.

Dr. Joseph A. McDougall általános orvosként és aneszteziológusként dolgozott különböző kanadai kórházakban. 2002. szeptember 30-án 85 évesen halt meg.

Fordította: Klausz Eszter
Forrás: vision2000.at

Kapcsolódó tartalom

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

One Comment

  1. INRI,
    az élet egy csoda. Isten csodája. Tér és idöfölöttiség=semmilyen “mértéke” nincs. Ez azonban nem akadály a bolodgsághoz átlala. Most itt szédületes belegondolni és felfoghatatalan. Erdödy Imre atya a sajovámosi plebános mondta anyukámnak: A Jóteremtö idöfölötti. Másodpercek töredéke-inkább “semmipercalatt” tud univerzumok lakható bolygók, emberiségek milliárdjait-inkább “végtelensokaságát” megtermteni. Leglényegesebb ebben, hogy csak azért, mert “mi vagyunk az ö Jókedve”. Ahogyan a völegény jókedve a menyasszony. Minden egyéb cél és “haszon” nélkül=L’art pour l’art=lárpurlár=csak azért mert ez szerelmes mámorítoan jó. Fele-fele arányban, teljesen önkéntesen, ezért a legértékesebb a szeretkapcsolatok közül. Az anya szeretetét a gyerek az elsö éveiben csakis 100%-ban viszonozhatja, különben éhenhal…viszontszeretete csoadálatos-denem önkéntes. Ez más, mint a “szerelem”. A szerelem=egyhúronpendülés…a szerelemre azonban nem elég ok az, hogy vannak bizonyos jó-okaink valakit szeretni.
    Szent Pál szeretehimnusza:
    *1Szólhatok az emberek
    vagy az angyalok nyelvén,
    ha szeretet nincs bennem,
    csak zengő érc vagyok
    vagy pengő cimbalom.
    2Lehet prófétáló tehetségem,
    ismerhetem az összes titkokat
    és mind a tudományokat,
    hitemmel elmozdíthatom a hegyeket,
    ha szeretet nincs bennem, mit sem érek.
    3Szétoszthatom mindenemet
    a nélkülözők közt,
    odaadhatom a testemet is égőáldozatul,
    ha szeretet nincs bennem,
    mit sem használ nekem.
    4A szeretet türelmes, a szeretet jóságos,
    a szeretet nem féltékeny,
    nem kérkedik,
    nem is kevély.
    5Nem tapintatlan,
    nem keresi a maga javát,
    nem gerjed haragra,
    a rosszat nem rója fel.
    6Nem örül a gonoszságnak,
    örömét az igazság győzelmében leli.
    7Mindent eltűr, mindent elhisz,
    mindent remél, mindent elvisel.
    8S a szeretet nem szűnik meg soha.
    8A prófétálás véget ér,
    a nyelvek elhallgatnak,
    a tudomány elenyészik.
    9Most megismerésünk csak töredékes,
    és töredékes a prófétálásunk is.
    10Ha azonban elérkezik a tökéletes,
    ami töredékes, az véget ér.”
    A fenti cikkben szereplö anya életét a szerelem mentette meg az örök völegény: kocintás az életre = la` chaim terve szerint. Az egészség-edre való koccintás ehez nem elég, mert az elmúlik a halálos ágyadon…Erre a válasz és a te lelkedel…mert az maradandó.
    Osli Moslygos Madonna könyörögj éretünk.