Amikor a szőlő vadszőlőt terem – Vasárnapi ráhangoló
Az évközi 27. vasárnap olvasmányáról elmélkedve Heiter Robert Gottfried atya Izajás szőlőről szóló példázatán keresztül arról beszél a Vasárnapi ráhangolóban, hogy Isten féltő gonddal vesz körül bennünket, és reményei vannak velünk kapcsolatban. A kérdés az, hogy felismerjük-e, amikor életünk mégsem azt a termést hozza, amelyre meghívást kaptunk, és rádöbbenünk-e, kire van igazán szükségünk.
Nagyon sokszor járunk úgy, hogy a saját elvárásainkban csalódunk. Az élet eseményeihez és szereplőihez elképzeléseket, elvárásokat fűzünk, és amikor valami nem úgy teljesül, ahogy megálmodtuk, elképesztően csalódottak tudunk lenni, azonban nem Isten az, aki becsap bennünket, hanem mi magunk verjük át önmagunkat.
Istennel kapcsolatban talán nem is egyszerűen elvárásokról kell beszélnünk. Valami sokkal érzékenyebb és finomabb dologról van szó: Istennek reményei vannak velünk kapcsolatban. Erről szól Izajás szőlőről szóló példázata is.
A gazda féltő gonddal válogatja össze, ülteti el és gondozza szőlőjét. Minden körülményt biztosít számára, szinte még a minden elvárhatón felül is, a szőlő mégis vad termést hoz. Ekkor hangzik el a drámai kérdés: mit tehetett volna még érte?
A példázatban nem egy bosszúálló Isten képe rajzolódik ki. Nem arról van szó, hogy ha a szőlő nem teljesíti be a hozzá fűzött reményeket, akkor Isten egyszerűen elpusztítja. A gazda lebontja sövényét, nem metszi, nem kapálja, és nem ad neki esőt. Vagyis megszűnik az a gondoskodás, amely addig körülvette. Mintha azt mondaná: ha úgy gondolod, hogy nélkülem is megy, akkor próbáld meg magadtól.
A döntő kérdés az lenne, hogy a szőlő rácsodálkozik-e saját rossz termésére, észreveszi-e, hogy vad szőlőt hozott. Hogy felismeri-e: bár talán elégedett önmagával, a termés mégsem olyan, amilyennek lennie kellene. És ugyanez a kérdés nekünk is szól: észrevesszük-e, hogy bár nagyon sokszor őrülten elégedettek vagyunk magunkkal, valahogy mégsem úgy történik, valahogy mégsem az a minőség?
Ha felismerjük, hogy lehet még javítani és finomítani, és készek vagyunk dolgozni rajta, helyreállhat az az ősi rend, amelyben a gazda magáénak érzi a szőlőt, megvédi, gondozza és táplálja. Isten egyszer már mindent megtett értünk – csak nekünk nem kellett.
A kérdés ezért végül nagyon egyszerű és nagyon személyes: rádöbbenünk-e, rácsodálkozunk-e arra, hogy kire van igazán szükségünk?
