800 éve, egy szombat estén halt meg Assisi Szent Ferenc

Október 3-án emlékezik a ferences család Assisi Szent Ferenc tranzitusára, vagyis arra a napra, amikor a földi életből átköltözött az örök életbe. Bár liturgikus ünnepét október 4-én tartjuk, Ferenc valójában 1226. október 3-án, szombat este halt meg. Utolsó óráit imádság, zsoltáréneklés és az örök élet reménye hatotta át.

Bár Assisi Szent Ferenc október 4-i ünnepét a legtöbben ismerik, kevesebben tudják, hogy valójában már az előző napon, október 3-án este meghalt. Szent Bonaventura Assisi Szent Ferenc élete című művében így ír:

„A szent atya az Úr megtestesülésének 1226. esztendejében távozott el e világ hajótöréséből […] szombaton késő este, vasárnap pedig eltemették.”

Az 1226-os naptár szerint október 3-a szombatra, október 4-e pedig vasárnapra esett. Ha tehát Szent Ferenc szombat este halt meg, akkor földi életének utolsó napja valójában október 3.

Ezért a ferences rend tagjai mindmáig külön szertartás keretében emlékeznek utolsó óráira. Ezt nevezik Szent Ferenc tranzitusának. A latin transitus szó átmenetet, átköltözést jelent: Ferenc átlépését ebből a földi életből az örök életbe.

Szent Ferenc utolsó órái

Celanói Tamás korai életrajza különösen megrendítően írja le Ferenc utolsó napjait. A szent halála előtt is az Úr dicséretével töltötte idejét, és társait arra buzdította, hogy vele együtt magasztalják Krisztust. Amennyire erejéből tellett, a zsoltár szavait imádkozta:

„Hangosan kiáltok az Úrhoz, hangosan könyörgök az Úrhoz.”

Minden teremtményt Isten dicséretére hívott, és még magát a halált is úgy fogadta, mint aki már nem ellenséget lát benne.

„Isten hozott, halál nővérem!” – mondta.

Ferenc testvéreit arra buzdította, hogy maradjanak állhatatosak a hitben és hűségesek az Egyházhoz. Szent Bonaventura szerint halála napján így búcsúzott tőlük:

„Isten veletek, gyermekeim! Maradjatok meg az Úr félelmében, és mindvégig tartsatok ki benne. […] Én most Istenhez megyek, és az Ő kegyelmébe ajánllak mindnyájatokat.”

Ezután azt kérte, hogy olvassanak fel neki János evangéliumából, majd a zsoltárokból.

Barsi Balázs ferences szerzetes az MTVA Bizony, Isten! YouTube-csatornájának adott nyilatkozatában arra is felhívta a figyelmet, hogy Ferenc szinte előre „elpróbálta” saját halálát. Azt kívánta, hogy vigyék ki a cellájából, mert még egy saját szobához sem akart ragaszkodni:

„Semmim sincs. Mezítelenül fektessetek a porba.”

Barsi atya úgy fogalmaz: Ferenc énekelve halt meg. Nem sokkal később kilehelte lelkét. Szent Bonaventura elbeszélése szerint egyik testvére és tanítványa látomásban úgy látta Ferenc lelkét, mint egy ragyogó csillagot, amelyet fehér felhő emelt az ég felé. Másnap Ferenc testét Assisi városán keresztül vitték, és a menet megállt Szent Klára kolostoránál is, hogy Klára és nővérei végső búcsút vehessenek tőle.

Mi lehet Szent Ferenc titka?

Nyolcszáz év elteltével is felmerül a kérdés: miért hat ma is ilyen erővel Ferenc alakja? Barsi Balázs OFM szerint a választ Szent Pál gondolata felől lehet megközelíteni:

„A gyöngeségben van az erő.” (…)„Az ember gyöngeségében ott lehet valami nagyon nagy erő, ha elfogadja: az az Isten ereje” – fogalmazott.

Barsi szerint Ferenc nem akart senkit kioktatni, és nem valamiféle kidolgozott egyházmegújító programmal lépett fel. Egy súlyos betegség után élte át azt a válságot, amelyben addigi életének értelme megkérdőjeleződött. Keresni kezdett, és ebben a keresésben „úgy kialakult a belső hallása, hogy meghallhatta a názáreti Jézust”.

A fiatal Ferenc szerette az életet, a szépséget, a lovagi eszményt, a társaságot. Barsi atya hangsúlyozza, hogy már megtérése előtt is jelen volt benne a szegények iránti érzékenység és valami különleges nemesség. Aztán egyszer csak eljutott oda, hogy mindez kevésnek bizonyult.

„Minden hiábavalóság.”

Barsi Balázs értelmezésében a hiábavalóság nem azt jelenti, hogy a világ értéktelen, hanem azt, hogy semminek nincs végső értelme addig, amíg az ember meg nem találja Teremtőjét. Ferenc pedig tovább keresett.

„Menj, építsd újjá egyházamat!”

Ennek a keresésnek lett egyik döntő pillanata a San Damiano-templomban átélt találkozás. Ferenc betért a romos kis templomba, ahol a feszület előtt imádkozott. Celanói Tamás szerint ekkor Krisztus megszólította:

„Ferenc, nem látod, hogy egyházam roskadozik?”

Barsi Balázs különösen fontosnak tartja, hogy Krisztus itt személyesen, nevén szólította Ferencet. „Ha Isten érint meg, az a legmélyebb” – fogalmaz. Ferenc először szó szerint értette a küldetést: követ gyűjtött, templomot javított. Később azonban világossá vált, hogy élete sokkal tágabb értelemben válik az Egyház megújulásának eszközévé. Barsi egykori bencés tanárának megfogalmazását idézi:

„Ferenc korának antitoxinja volt.”

Az antitoxin nem ideológia, hanem gyógyszer. Ferenc válasza sem egyszerű tanítás volt, hanem megélt evangélium. „Előbb van az élet” – hangsúlyozza Barsi.

A halál mint tranzitus

Szent Ferenc életének utolsó pillanatai ezért különösen beszédesek. Az ember, aki fiatalkorában lovagi dicsőségre és emberi nagyságra vágyott, végül mezítelenül akart a földön feküdni. Az ember, aki egykor annyi mindent birtokolni akart, végül semmit sem akart magáénak nevezni. És az ember, aki egykor a világ örömeit kereste, végül énekelve várta azt a pillanatot, amikor átléphet Istenhez. Ez Ferenc számára valóban transitus volt.

Nem megsemmisülés, hanem átmenet. Nem egyszerűen egy élet vége, hanem beteljesedése.

Talán ezért képes nyolcszáz év múltán is megszólítani az embert. Nem azért, mert tökéletes társadalmi programot hagyott maga után, hanem azért, mert saját gyöngeségében engedte megmutatkozni Isten erejét.