A szív szeme – „Jól csak a szívével lát az ember”

A szívünk a titokzatos középpontunk, ahogy a katekizmus gyönyörűen írja (KEK 2563), amelyet sem a saját értelmünk, sem más emberek nem tudnak megragadni. A szív tehát rejtélyes. Azonban ez a titokzatosság mélyen személyes: egyedül Isten tudja, kik vagyunk valójában, egészen még mi magunk sem érthetjük meg önmagunkat. Ez viszont nem jelenti azt, hogy általánosságban az emberi szív működéséről ne tudhatnánk meg elég sokat a Bibliából, a szentek írásaiból, a filozófiából, sőt a pszichológián vagy akár a nívósabb önfejlesztő irodalmon keresztül is. Vallásunkban nem minden misztérium: sokat léphetünk előre az életben, a boldogságkeresésben és az istenkapcsolatunkban is, ha nem kreálunk rejtélyeket ott, ahol kinyilatkoztatott vagy értelemmel belátható igazságok tárhatók fel.

Például ilyen igazság az is – ahogy az írás első részében tisztáztuk –, hogy a szív titokzatosságának semmi köze az érzelmi világunkhoz vagy az érzéseink sejtelmes mivoltához. A katekizmus ugyanazon pontja szerint ugyanis a szívünk mélyebben van, mint a pszichikai törekvéseink. Sem a katolikus antropológia, sem a modern pszichológia nem helyezi az érzelmeket a személyiségünk középpontjába: az érzéseink játéka a létezésünk jóval felszínesebb rétegeihez tartozik, mint a szív dolgai. Gondoljunk csak bele: az érzelmi intelligenciával és a motivációval foglalkozó különféle elméletek mind érzelmi önregulációról beszélnek. Ha pedig az érzelmeket szabályozni kell, akkor léteznie kell valakinek az érzelmeken túl, aki ezt a szabályozást végzi – valakinek, akihez képest az érzelmek egy külső valóság részei.

„Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.”

– írja a híres mondatot Saint-Exupéry a Kis hercegben. Állítása teljes összhangban van a katolikus hagyománnyal. De lássuk csak: hogyan pillantjuk meg ezeket az igazán lényeges dolgokat? Hogyan látunk a szívünkkel, és hogyan látjuk Istent? Amit mondani fogok, elsőre talán furcsának tűnik, de maradjatok velem, mert izgalmas lesz körüljárni a kérdést. Ha valaki még a romantikus, érzelemközpontú szívmítosz hatása alatt áll, annak talán kiábrándítónak és száraznak hat majd a válasz. Ha viszont valaki rajong a huszárvágás egyszerűségű, mégis mélységeket kibontó igazságokért, annak kifejezetten érdekfeszítő lesz – a klasszikus és bibliai műveltséggel rendelkezőknek pedig egyszerűen magától értetődő.

Mindenesetre a helyzet az, hogy a szív a látáshoz az értelem segítségére szorul. Az igazán lényeges dolgokat az értelem segítségével látjuk, és Istent is az értelmünkkel pillantjuk meg. Amikor a szívvel való látásért imádkozunk, valójában azt kérjük, hogy Isten önmagát és a ránk vonatkozó akaratát mutassa meg az értelmünknek, hogy aztán mi a szívünkkel – vagyis az akaratunkkal – igent mondhassunk Neki. Szóval: az értelmünk a szív szeme. Ez a válasz talán elsőre idegenül hangzik, de mint ígértem, alaposan körbejárjuk a témát. Kezdjük a katekizmussal, ha már szóba került, majd megnézzük, hogyan cseng ez össze a modern pszichológiával, végül pedig a Biblia és a szentek tanúságával teszünk pecsétet a kérdésre.

Vegyük például a lelkiismeretet, amelyet szintén hajlamosak vagyunk romantikus, érzelmi alapú dolognak tekinteni. A katekizmus ezzel szemben határozottan az „értelem ítéletének” nevezi (KEK 1778). Isten akaratának felismeréséről pedig azt olvassuk, hogy „az ember az értelmével felismeri Isten hangját” (KEK 1706). Vagyis az értelem az a képességünk, amellyel azonosítjuk a jóságot, az igazságot és Magát Istent. Ez egészen úgy hangzik, mintha a szívvel látás képessége valóban az értelmünkben lakna. Sőt, bizonyos szempontból a szabad akarat sem más, mint maga a szívvel való látás, hiszen „a szabadság az értelemben és az akaratban gyökerező hatalom” (KEK 1731). Ezzel el is érkezünk egy kevéssé ismert, ám annál fontosabb lelki igazsághoz – a bibliai antropológia magjához –: istenképűségünk az értelem világosságánál működő akaratunkban nyilvánul meg. Ezért írja a katekizmus, hogy a szív az igazság helye; az a szentély, ahol találkozunk az igazsággal, választjuk azt, és szövetségre lépünk Vele (KEK 2563). Éppen ezért rendkívül veszélyes minden olyan irányzat a lelki életben, amely az imádságban vagy az istenkapcsolat elmélyítésében lekicsinyli, esetleg egyenesen gyanúsnak tartja az értelem szerepét.

Fordítsuk most a szívünk tekintetét a természetes, azaz a mindennapi emberi dolgok felé. Hogyan keressük a boldogságot, hogyan tesszük jobbá önmagunkat és a környezetünket, és hogyan kapcsolódunk a szeretteinkhez vagy a barátainkhoz? A következő gondolatok talán felsorolásszerűnek tűnnek majd, de egyetlen, nagyon fontos konklúzióhoz vezetnek. Említettem már, hogy az érzelmi intelligencia elméletei is az értelemre és az akaratra mutatnak. Amikor az érzelmek teljesen elragadják az embert, a pszichológia ezt amigdala-rablásnak nevezi, a kiutat pedig az önszabályozásban látja – ebben rejlik a fejlődés, az önfelülmúlás és a valódi szeretet lehetősége. Az öndeterminációs elmélet szerint a belső motiváció és az autonómia megélése azon múlik, hogy képesek vagyunk-e a cselekedeteinket belsővé tett, tudatos értékek mentén szabályozni – ami lényegében az akaratunk belső belátáshoz való igazítása. Az elfogadás és elköteleződés terápia (ACT) ismeri a „megfigyelő én” fogalmát, és az érzelmek helyett az értékvezérelt elköteleződésben látja a megoldást; a stabil boldogság és a pszichológiai rugalmasság ennek a közvetlen következménye. Az „átkeretezés” fogalma is ismerős lehet a kognitív értékelés elméletéből: ez nem más, mint a tisztánlátás aktív keresése, még a legsűrűbb érzelmi ködök közepette is. Viktor Frankl logoterápiájában az inger és a reakció közötti „Tér”, az emberi szabadság tere, pont arra való, hogy az értelmi látásunkkal irányt szabjunk a döntéseinknek, és a pillanatnyi impulzusok helyett az elveinkhez és valódi céljainkhoz méltó, felelősségteljes választ adjunk. Végül a „Best-Self” (legjobb én) megközelítések középpontjában is pontosan az értelem és az akarat összehangolása áll, a legértékesebb önmagunk megvalósítása érdekében.

Úgy gondolom, sikerült világosan bemutatnom, mekkora összhang van a katekizmus antropológiája és a modern pszichológia között abban, hogy személyünk középpontja, tevékeny ereje és a boldogságra való reménye nem más, mint az értelem által vezérelt akarat. Ez szerintem fantasztikus! Milyen elviselhetetlen lenne, ha az emberi lélek működése teljesen mást mutatna, aszerint, hogy a hit vagy a tudomány szemüvegén keresztül nézzük. De nem: a kettő egybecseng, mert mindkét igazság ugyanabból a forrásból, Istentől származik! Ígértem, hogy szentírási és szentektől vett idézetekkel tesszük fel az i-re a pontot, rávilágítva arra is, hogy az Egyház szentírási és filozófiai alapon mindig is pontosan tudta azt, amit a modern elméletek ma empirikus mérésekkel és kísérletekkel igazolnak. Ez az egybecsengés újra és újra lenyűgözött a pozitív pszichológiai tanulmányaim során. De most beszéljenek a szentek és a Biblia!

A Szentírásban a „szív szeme” kifejezés konkrétan egyszer bukkan fel, az Efezusi levél első fejezetének tizennyolcadik versében. A Vulgáta latin szövege szó szerint így fogalmaz: „illuminatos oculos cordis vestri”, azaz „világosítsa meg szívetek szemét”. A modernebb fordítások ugyan gyakran kissé elvontabban „lélekről” beszélnek, a lényeg viszont ugyanaz: a szívvel való látás vagy a szív szeme eredeti bibliai fogalmak, nem pedig utólagos, jámbor hozzátoldások hitünkhöz. Különösen fontos a mondat folytatása is, amely megmutatja, mit is csinálunk a szívünk szemével: azért szükséges a szív látása, hogy „megértsétek, milyen reménységre hívott meg titeket”. Vagyis az Újszövetség eleve értelmi belátásként, szellemi megértésként mutatja be a szívvel való látást. Maga Jézus is központi szerepet tulajdonít a megismerésnek, amikor az üdvösség kulcsaként beszél róla:

„Az az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedüli igaz Istent, és akit küldtél, Jézus Krisztust.” (Jn 17,3).

Ezzel tökéletes összhangban az első században élt Szent Istenes Kelemen pápa – Péter és Pál apostolok közvetlen tanítványa – így imádkozik a szívvel látásról: „Nyisd meg szíveink szemét, hogy megismerjünk Téged!” Végül Aquinói Szent Tamás, akit páratlan emberismerete miatt Szent II. János Pál pápa az „emberség doktorának” nevezett, így fogalmazza meg a skolasztikus alapigazságot: „Nihil volitum nisi praecognitum”, vagyis semmi sem akarható, ami előbb nem ismert. Csak az után vágyódhatunk, és csak azt szerethetjük, amit az értelmünk előzetesen igaznak, jónak és szépnek talált. És hogy ez így van, az nemcsak nyilvánvalóan igaz, hanem végtelenül szép is!

A következő részben épp innen folytatjuk: az akarat és az értelem csodálatos összjátékától. Sok-sok gyakorlati példán keresztül azt vizsgáljuk majd meg, hogyan válik ez a racionális döntésközpont a szeretet valódi centrumává – vagyis igazi szívvé. Végezetül, a negyedik írásban a túlcsorduló öröm belső lelki folyamatát térképezzük fel, amely már valóban lenyűgöző távlatokat nyit meg előttünk a jóság és az imádság dimenzióiban.