„Az ember célja mégiscsak az üdvözülés” – Németh Lászlóra emlékezünk

Ötven évvel ezelőtt, 1975. március 3-án halt meg Németh László, a huszadik századi magyar irodalom kiemelkedő alakja. Életműve nemcsak jelentőségében, terjedelmében is hatalmas; regényei, drámái, tanulmányai egykor sok-sok olvasót vonzottak, az utóbbi évtizedekben azonban mintha beköszöntött volna a Németh-felejtés kora – egykor oly népszerű drámái például eltűntek a hazai színpadokról.

Németh László 1949-es naplójegyzetei között találjuk ezt a mondatot:

„Megfigyelendő kortársak: Illyés, Szabó L(őrinc), Weöres, Szentkuthy, Pilinszky.”

Nemcsak azért érdekes ez a névsor, mert a népi és az urbánus írók táborából is tartalmaz neveket: az utolsó név az igazán elgondolkodtató. A pályakezdő, mindössze egy kötetet publikált Pilinszky már ekkor Németh érdeklődésének a fókuszába került. Pedig a két alkotó világa között igencsak nagy volt a távolság: a fiatal költő hithű katolikus volt, az akkor már nagyhírű író bevallottan nem volt hívő. Ismét egy idézet az író 1949-es naplójából:

„Vallásos életet élni – a túlvilág tudata nélkül.”

S alatta egy másik, hosszabb mondat:

„A szerzeteseknek igazuk volt: a külső rend, egyformaság, a világ viszonylagos csöndje, nagy segítség lelkünk befejezésében.”

Idézhetnénk még a naplóból, de ez a két citátum most talán elegendő muníció az alább következő gondolatmenethez.

1959-ben jelent meg Pilinszky János második verskötete, a Harmadnapon, amely az új versek mellett az első kötet, a Trapéz és korlát anyagát is tartalmazta. A kötet megjelenésének „kulisszatitkairól” évtizedekkel később sok mindent megosztott a jeles irodalomtörténész és kritikus, a kötet szerkesztője, Domokos Mátyás a Leletmentés c. könyvében. Az 1959-es Pilinszky-kötet 76. oldalán egy rövid, mindössze négy sorból álló vers olvasható; címe: Ama kései:

Ama kései, tékozló remény,
az utolsó, már nem a földet lakja,
mint viharokra emelt nyárderű,
felköltözik a halálos magasba.

A vers alatt a dátum: 1952. Ekkor már jó ideje „szerzetesi magányban” élt Németh László, írásai nem jelenhettek meg, műfordításból élt. Évtizeddel később, a költő gyűjteményes, Nagyvárosi ikonok című kötetében a vers címe alatt ajánlás is olvasható: Németh Lászlónak.

A vers megjelenése idején már évtizedes barátság fűzte össze a két írót. Vajon mi köthette össze a hívő költőt és a túlvilág reményét elutasító írót? A válasz egyszerű. Németh László szavait idézve: az ember üdvössége. Ennek kiindulópontja pedig az, hogy az ember megértse magát a világban. Ami a 20. század nagy német filozófusa, Hans-Georg Gadamer szerint azt jelenti, hogy „másokkal szót érteni. És másokkal szót érteni, ez annyi, mint: a másikat megérteni. És ez morálisan, nem logikailag értendő”. Erre példa Németh és Pilinszky barátsága.

Németh László szerint az ember célja – saját üdvössége. Ez az üdvösség az ember evilági tökéletesedését, folyamatos önépítését jelenti. Az író a maga „szerzetesi reguláját” hét pontban foglalta össze: tisztaság, rendtartás, tevékenység, érdeklődés, jóindulat, a lélek csendje s a derű. A Németh Lászlónak ajánlott Pilinszky-versben is szerepel a derű – de a vers harmadik sora nem Pilinszky szövege, hanem vendégszöveg: idézet Németh László egyik tanulmányából. Az író egyik, 1932-ben keletkezett dolgozatában így jellemezte a nagy erdélyi fejedelem, Bethlen Gábor uralkodását: „az egyéniség diktatúrája az egyéniségek fölött; viharokra emelt nyárderű”.

A hatvanas évek derekán Pilinszky az általa nagyra becsült, fiatalon meghalt francia gondolkodó, Simone Weil egyik kötetével ajándékozta meg az írót. A költő ajánlásként az idézett verset írta be a könyvbe. Németh László később írt is Weilről, naplójában pedig az ajándék kötet kapcsán így fogalmazott:

„Olyan csábító volt még egyszer, a halálhoz most már biztosan közel, az alkotás megszorított fegyelme helyett az emberhez méltó tetőért, az üdvösségért, a magunk ellenében vívott, valóban viharokra emelt derűért szállni harcba. Az ember célja mégiscsak az üdvözülés, s másodrendű, hogy hívőn vagy hitetlenül, egy örökkévalóságot vagy egy pillanatot értünk-e alatta.”

Németh reményének horizontja a földi üdvözülés, a kiteljesedett, harmonikus élet, vagy – ahogy egy interjúban fogalmazott – „annak a módja, ahogy az ember emberi formájához ragaszkodva megteremti magában és környezetében az oly sokszor megénekelt isteni lényeget”. Ez a megfogalmazás joggal hívhatja elő bennünk Jézus sokszor idézett szavait:

„Ti tehát legyetek tökéletesek, mint ahogy a ti mennyei Atyátok tökéletes”.

Pilinszky számára az ember üdvössége természetesen mást jelentett, mint Németh Lászlónak. Ezt fogalmazta meg az írónak dedikált versében, amely kettejük párbeszédének, a másik megértésének egyik állomása volt. A katolikus Pilinszky reménye: a megígért egység az Atyában, a hazatérés reménye az atyai házba.

Pilinszky versében a remény szót három jelző kíséri. Ezek közül talán a legenigmatikusabb a „tékozló”. Óhatatlanul eszünkbe villan a tékozló fiú története – ahogy az atya fogadja az elbitangolt fiút. Ez az atya a mennyei Atya, akinek a szeretete nem ismer korlátot, vagyis tékozló, szeretete mindenkire kiárad, s aki – ahogy a költő fogalmazott egy interjúban –

„a rossz szeretetet is kibírja, de még nagyobb, hogy a jót is”.

Ez a tékozló szeretet az ember reménye, amely nemcsak a jövőre mutat, hanem visszafelé, a múltban is működik – s az egyetlen valóságban, az atyai házba való megérkezésben, a megvalósulásban szűnik meg, ahogy a hit a színről-színre látásban.

Németh László számára a derű reménye az evilági élet keretében értelmezhető, a katolikus Pilinszky a teremtett világon túli realitásra figyel. Egy valami közös kettejükben, a – talán legfontosabb – kérdés megfogalmazása: miféle remény igézetében élünk? Erre Németh és Pilinszky más-más választ adott, horizontjuk különbözött. Ettől függetlenül a ma ötven éve elhuny író életműve kereszténynek és hitetlennek egyaránt fontos üzenetet hordoz: például a másik megértésének igénye, vagy „szerzetesi regulájának” idézett hét pontja ma is követendő példa lehet számunkra.