1. Nem rejtettem el arcomat azok elől, akik gyaláztak és leköpdöstek. Isten az Úr megsegít, ezért nem vallok szégyent. (Iz 50,4–7)
Az Úr szenvedő szolgáját Krisztussal azonosítjuk. Benne valóra válik a próféta látnoki szava. Nemcsak a fogságban szenvedő népnek vigasztalás ez, hanem az újszövetség szenvedő zarándok népének is, hiszen a keresztény Jézus példájára, Jézusért és Jézussal szenved. Így szenvedni nem szégyen, nem büntetés, hanem a megváltásban való részesedés.
2. Megalázta magát, engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért Isten felmagasztalta őt… Jézus nevére hajoljon meg minden térd…(Fil 2,6–11)
Az újszövetség legfrappánsabb és legmélyebb, már-már himnuszszerű megfogalmazása ez a megváltás titkáról. Amikor térdet hajtunk vagy keresztet rajzolunk magunkra, ezt a pár bibliai verset kellene felidéznünk emlékezetünkben és dédelgetnünk szívünk mélyén. Az isteni kenózis, önkiüresedés leírását találjuk meg itt, Szent Pál csodálatos megfogalmazásában. Isten annyira szerette az embert, hogy „otthagyta” isteni dicsőségét értünk, hogy felemelje a bűnből az emberiséget. Ez a végtelen szeretet, engedelmesség és alázat minden kereszténynek állandó ösztönzője, és ennek „megfelelnünk” bizony egész életre szóló feladat. Számunkra Jézus ezért úr, felkent, Krisztus. Ezért imádjuk őt mint Isten fiát. Kereszténységünk középpontjában járunk.
3. Bizony mondom nektek, egy közületek elárul… Mostantól nem iszom a szőlő terméséből addig, amíg majd az újat nem iszom veletek. (Mt 26,14–27,66)
Jézus szenvedéstörténete önmagában is kimeríthetetlen elmélkedési anyag. A teljes eseménysorozatot csak a négy evangélista művének egymás mellé helyezésével ismerhetjük meg. Így jelen esetben is csak néhány szempontot emelhetünk ki.
Jézus előtt minden világos. Tudja, mire készül, tudja, mi készül. Tud Júdás árulásáról, de alighanem öngyilkosságáról is. Nem belesétál a halálos csapdába, nem illúziókban ringatja magát, hanem hallgat a szeretet benne feltörő parancsára. Isten szerető szava és irgalma nem taktikázik és nem bújócskázhat. Ki kell derülnie az igazságnak. Mert Isten szeretete a végletekig, a legvégsőkig elmegy értünk. Aki szeret, annak maradnia kell azokkal, akiket szeret. Ezért hagyja ránk testét és vérét. Hogy minden vasárnap húsvétot ünnepeljünk. Ne csak együk, ne csak nézzük, ne csak imádjuk, s főleg ne csak azokat bámuljuk, akik mennek és magukhoz veszik. Jézus teste nem ritka csemege, nem valami lelki sütemény, hanem mindennapos táplálék, amit meg kell enni, jól megemészteni, hogy hasson, és éltessen.
Az utolsó vacsora egyik kulcsfigurája Júdás. Áruló volt. A gonoszság titkának megszemélyesítője. Nem volt ereje bocsánatot kérni Jézustól. Lehet, hogy a harminc ezüst vette el a józan eszét. Ez az összeg akkoriban egy rabszolga ára volt. Lehet, hogy csak másfajta messiást szeretett volna látni. Rosszul bánta meg tettét, mert a halálba menekült. Ő lett volna a világ leggonoszabb embere? Talán annyi, hogy aljas, jelentéktelen és szánalmasan ostoba egyszerre. Az apostolok szégyenkeztek is miatta. De az egyház róla se mondta ki, hogy minden bizonyossággal elkárhozott. Igaz, hogy másról sem. Ugyanakkor bennünk is van belőle egy adag minden napra. Hiszen minden bűn – árulás. A hűtlenségeink, a megalkuvásaink, a meggondolatlan kötekedéseink, és igen, hazaárulásaink is…
Péter fogadkozik, és mire a kakas megszólal, háromszor tagad. Ne csak politikusainkat hibáztassuk, amikor Péter szalmaláng lelkesedése és kicsinyhitűsége villan fel nagycsütörtök éjjel. Nekünk is sikerül hamar lelombozódni, fogadkozni: „igen, rögtön, de előbb még”, és nem lesz elhatározás belőle. Nem baj, ha nem vagyunk biztosak magunkban, de legalább próbáljuk meg, és reménykedjünk. És tegyük hozzá csendben: „Uram, igen, a te segítségeddel!”
A passiótörténet egy kicsit minket is szereplőkké tesz. Péterek vagyunk, szeretett tanítványok? Júdások? Mária Magdolnák? Pilátusok vagy Kajafások?
Itt az alkalom, hogy behelyettesítsük magunkat, hiszen nem lehetünk kívülállók. Legalább legyünk ministránsok a megváltás művében. Ne hagyjuk Jézust egyedül.
