A keresztény etika váratlan visszatérése

Az egyház vesztes csatát vívott Nyugaton a kultúra, a hit és az etika kérdéseiben. Eléggé meglepő módon azonban okunk van azt gondolni, hogy eljött a visszavágás pillanata. Új erőre kapott az Egyház azon meggyőződése, hogy az Igazság számít, és az igazságról és az etikáról alkotott keresztény nézetek elutasításáért végzetes árat fizetnek az alternatív narratívák.

A közelmúltban a hitnek a legnagyobb kárt „az apokalipszis négy ateista lovasa” okozta, akiknek a megvetést sugárzó retorikai kampánya az ezredfordulón igen hatásos volt.

Christopher Hitchens, Richard Dawkins, Sam Harris és Daniel Dennett ügyesek és okosak voltak, és nagyon haragudtak Istenre. Nagy kárt okoztak a vallásos hit egész fogalmában, és romboló jogi ügyeskedésekkel forgácsolták darabokra a keresztény kultúra alapjait, amelyre a Nyugat épült. Úgy gondolták, ők jelentik a jövőt.

Ámde néhány évvel később, és mindenki nagy meglepetésére, a dolgok kezdtek egészen másképp alakulni.

Istent ugyan „megölték” – ahogy Nietzsche megjósolta –, de nem tudtak más, közös megoldást kínálni.

Több erőteljes keresztény vélemény jelentkezett válaszul. William Lane Craig nagyon eredményes volt, éppúgy, mint Barron püspök. Jordan Peterson mindenki nagy meglepetésére – még a saját magáéra is -, viharos gyorsasággal meghódította a világ nagy részét. Nehéz ellenállni egy ilyen tehetséges és intellektuálisan hozzáértő agnosztikus pszichológusnak, aki elmondja, hogy a kereszténység és az általa hordozott értékek mind működnek. És nemcsak hogy működnek, hanem sokkal jobban működnek, mint a vele vetélkedő alternatívák.

De most van egy új fejlemény, amely némi meglepetést okoz, noha lehet, hogy néhány bölcs és éles szemű ember előre látta.

A hit állításaival szemben az egyik leghatékonyabb fegyver a relativizmus volt.

Az új kultúra szemében az Egyháznak olyan nézetei és értékei voltak, amelyek nem voltak jobbak vagy rosszabbak, igazabbak vagy érvényesebbek, mint bármely más nézet, de amelyek azt a szennyfoltot viselték magukon, hogy egy olyan szervezethez tartoztak, amely hosszú múltra tekint vissza a hatalmi visszaélések területén. A haladó szekularisták boldogan látták, hogy a keresztény erkölcs elvesztette hatalmát a társadalmat alakító emberek szíve és elméje felett.

Nemrégiben azonban sor került egy podcast-beszélgetésre három prominens szekularista között, akik áttekintették az erkölcsi tájkép gyors változásait. A beszélgetés során hirtelen megváltozott a hangnem. A beszélgető felek feltették a kritikus kérdést: „A relativizmus jelenlegi káosza vajon nem tudható be a kereszténység kiűzésének?”

Konsztantyin Kisin és műsorvezető társa, Francis Foster – egykori stand-up komikusok, akik YouTube-sztárok lettek – ezúttal Brendan O’Neillt, a Spiked online szerkesztőjét faggatták. O’Neill régebben trockista volt, aki aztán jelentős politikai kritikussá nőtte ki magát az országban. Az eltörléskultúra kialakulását és irányát térképezték fel, és meglepődve reagáltak arra a jelenségre, amely számukra új rejtélynek és dilemmának tűnt.

Az ő világuk arról szólt, hogy ünnepelni kell a nők és a meleg kultúra új, feltételezett szabadságát. Úgy vélték, a folyamat visszafordíthatatlan. Most bevallották, mennyire megdöbbentette őket, hogy mind a nőket, mind a meleg tinédzsereket hirtelen és előre nem látott módon elnyomta a progresszivizmus legújabb megnyilvánulása, a transz mozgalom.

Ha minden progresszív változás jó, ugyan milyen alapon lehetne ellenezni vagy vitatni az új transzaktivizmust, amely annyira ellenszenvezik az olyan ortodox feministákkal, mint J.K. Rowling és Germaine Greer, akiknek az ügye évtizedeken át politikailag szent volt?

Szembesülve a szent progresszív etikák összeütközésével, hogyan kellett volna választaniuk közöttük?

A dolog egy olyan sakkjátszmához hasonlatos, amelyben egy gyalog leütése olyan izgalmasnak és idegesítőnek bizonyult, hogy nem sikerült előre gondolkodniuk, és aztán etikai sakkot kaptak, vagy talán sakk-mattot?

Ahogy Konstantin Kisin megjegyezte: miután úgy gondolták, hogy a 70-es és 80-as években felszámolták a nőgyűlöletet és a homofóbiát, a transz mozgalom nemcsak rehabilitálta a nőgyűlöletet, hanem ráadásul azok a tinédzserek, akik egyébként egyszerűen csak melegek lettek volna, ehelyett a homoszexualitásukat irtják ki orvosi beavatkozással és hormonális korrekcióval.

Ezzel egy teljesen váratlan helyzet állt elő. Mintha most először döbbentek volna rá egy új felismerésre: „Ha ez az új fejlemény ellentétes a felvilágosodással, akkor mit árul el ez nekünk arról, hogy mi a vallás szerepe a társadalomban? Lehet, hogy túl gyorsan vetettük el a vallási hagyományokat?”

Kisin a következőképpen foglalta össze mondandóját: „Mindannyian értelmet és célt keresünk, azt akarjuk tudni, érzékelni, hogy mi helyes és helytelen, mi igaz és hamis. Amennyiben ez vallás nélkül is megvalósítható, akkor fel tudunk mögé sorakozni. De a gond az, hogy ha egyszer már levettük Istent a piedesztáljáról, akkor ki dönti el, hogy mi az igaz?”

Ez a vita a szekuláris humanistákkal igen régre nyúlik vissza. A humanisták nem hajlandók elismerni, hogy az emberiségben bármiféle veleszületett erkölcsi fogyatékosság lenne akár az érzékelésben, akár a cselekvésben; és elutasítják a rossz felismerését.

Az Egyház mindig is azt tanította, hogy az emberiség úgy viselkedik, mintha lenne valami veleszületett hiányossága, valamilyen rossz elem a szoftverében lévő kódolásban, amely erőszakra, önzésre és a pőre hatalom szolgálatára kárhoztatja. Ennek leírására az “eredendő bűn” teológiai terminusát használtuk.

(Az emberi természet egyik leghatásosabb bemutatását William Golding “A legyek ura” című művében olvashatjuk. Megsemmisítő világossággal tárja fel, mennyire felszínes a kultúránk és milyen nagy a veszélye a brutalitásba való visszazuhanásnak.)

Szembesülve az emberi brutalitás történetével, a 20. század gázkamráival és a gulággal, a humanisták ragaszkodnak ahhoz a jámbor reményhez, hogy a dolgok neveléssel helyrehozhatók.

Richard Dawkins brit evolúcióbiológus „Isteni téveszme” c. könyvében megpróbált egy alternatív erkölcsi kódexet írni a Tízparancsolat helyett, az eredmény azonban csak a legegyszerűbb és legfelszínesebb közhelyek sora lett. De az eredendő bűn nyomós bizonyítékán túl ott találjuk a gonoszság el nem ismert problémáját.

Hannah Arendt történész-filozófus híres írásában elmondta, hogy a forradalmak képtelenek életben tartani elképzeléseiket, és azt is megmagyarázta, hogy miért.

A huszadik század egyik legmélyebb filozófiai kommentátoraként azonosította a gonoszság elterjedtségét, gyakoriságát. Híres megfigyelése szerint a gonoszság banalitása azt jelenti, hogy a gonoszság főleg nem szörnyűséges összefüggésekben nyilvánul meg, hanem a hétköznapi emberek mindennapi, közönséges cinkosságában.

Ostorozta a forradalmi mozgalmakban eleve benne rejlő kudarcot, és megjegyezte, hogy a forradalmak mindig felfalják saját gyermekeiket. Olyanok, mintha hatalmas lávafolyamok lennének, amelyek felszínén egy ideig sodródnak a szereplők, hogy aztán beszippantsa őket egy még náluk is erősebb felszín alatti áramlat.

Amint a woke kultúra kezdi felfalni saját gyermekeit, ez lehet most az a pillanat, amikor az Egyház újra bekapcsolódhat a közbeszédbe, és ismét felteheti azt a központi kérdést, amelybe a progresszívek hirtelen belebotlottak: „ha már egyszer levettétek Istent a piedesztáljáról, akkor ki dönti el, mi az igazság?”

Írta: Gavin Ashenden, a Catholid Herald társszerkesztője
Fordította: Solymosi Judit

Forrás: Catholic Herald