Leó pápa katekézise a liturgiáról: Hagyjuk, hogy átalakítson minket az élő Krisztus jelenléte!
XIV. Leó pápa a II. vatikáni zsinat dokumentumait elemzi hétről-hétre a szerdai általános audiencián. Ezúttal áttért a Sacrosanctum Concilium – kezdetű konstitúcióra, amely az egyház szent liturgiáját szabályozza, a zsinat elsőként kiadott dokumentumaként. Hagyjuk, hogy a szertartások, a szimbólumok és a gesztusok, és elsősorban a liturgiában jelenlévő élő Krisztus belülről alakítson minket! – buzdított a pápa.
Az audiencián jelen volt I. Aram cilíciai örmény katholikosz és delegációja, akit a Szentatya örömmel köszöntött. „Ez a testvéri látogatás fontos alkalom a köztünk lévő egység szálainak megerősítésére, miközben haladunk előre a teljes egység felé vezető úton” – mondta Leó pápa, majd Pünkösdre készülve a Szentlélek kegyelmét kérte zarándoklatukra, az egyházak közötti egységre. Imára szólított Libanon és a Közel-Kelet békéjéért, ahol újból erőszak és háború pusztít. A pápa megköszönte, hogy I. Aram elkötelezett az ökumené ügye mellett, továbbá háláját fejezte ki a katolikus és a keleti ortodox egyházak között működő nemzetközi teológiai párbeszédért is.
Az audiencián jelen volt a Fraknói Vilmos Római Történeti Kutatócsoport 12 tagja Tusor Péter történész vezetésével, aki Leó pápa elé járulhatott és áldását kérte munkájukra.
(Isten) tudtunkra adta ugyanis akaratának titkát, azt az őbenne előre meghatározott jóságos tervét, hogy elérkezik az idők teljessége, és Krisztusban, mint Főben, újra egyesít mindent, ami a mennyben és a földön van. (Ef 1,9-10).
A Sacrosanctum Concilium – kezdetű konstitúció kidolgozásával a zsinati atyák nemcsak a szertartások reformját akarták elindítani, hanem rávezetni az egyházat arra, hogy szemlélje és mélyítse el azt az élő köteléket, amely alkotja és egyesíti: Krisztus misztériumát – kezdte katekézisét Leó pápa. A liturgia éppen ennek a misztériumnak a közepét érinti: az a hely, idő és környezet, amelyben az egyház megkapja Krisztustól magát az életet. A liturgiában ugyanis megvalósul a megváltás műve, mely minket választott nemzetséggé, királyi papsággá, szent nemzetté, tulajdonul kiválasztott néppé tesz.
Amint azt a XX. századi egyházon végigvonuló – hármas – bibliai, patrisztikus és liturgikus megújulás megmutatta, a kérdéses misztérium nem egy sötét valóságot rajzol meg, hanem Isten üdvösségtervét. Ez tehát a keresztény misztérium: a húsvéti esemény, vagyis Krisztus szenvedése, halála, feltámadása és megdicsőülése, amely éppen a liturgiában válik szentségileg jelenvalóvá. Ezért valahányszor részt veszünk a nevében összegyűlt közösségben, belemerülünk ebbe a misztériumba.
Maga Krisztus az egyház, Isten szent népe misztériumának belső kiindulópontja, mely a kereszten átszúrt oldalából születik. A szent liturgiában, Lelke erejével tovább működik. Megszenteli és maga mellé veszi az egyházat, jegyesét, aki általa tiszteli az Atyát. „Méltán foghatjuk föl tehát a liturgiát úgy, mint Jézus Krisztus papi hivatalának gyakorlását, melyben érzékelhető jelek jelzik és a maguk sajátos módján meg is valósítják az ember megszentelését, és Jézus Krisztus misztikus teste, vagyis a fő és a tagok együtt, teljes értékű, nyilvános istentiszteletet mutatnak be”. (SC,7)
„E nagy mű végrehajtására Krisztus mindig jelen van Egyházában, kiváltképpen a liturgikus cselekményekben. Jelen van a szentmise Áldozatában, mind a papi szolga személyében, mert “az Áldozatot ugyanaz mutatja be most a papok szolgálata által, aki a kereszten önmagát feláldozta”, mind, s leginkább, az eucharisztikus színek alatt”. (SC,7)
Szent Ágoston szerint tehát az eucharisztia ünneplésével az egyház Krisztus testévé válik, így valósul meg a megváltás műve, ami Krisztushoz hasonlóvá tesz minket és a szeretetközösségben épít. A szent liturgiában ez a közösség a szertartásokon és imádságokon keresztül valósul meg. A szertartások kifejezik az egyház hitét, és egyben magát az egyházi identitást formálják: az igehirdetés, a szentségek kiszolgáltatása, a gesztusok, a csend, a tér mindez együtt képviseli és formát ad Isten népének, amit az Atya hív egybe, ami Krisztus teste, a Szentlélek temploma. Így minden szentségi ünneplés az egyház igazi epifániája, megnyilvánulása lesz imádságban, ahogyan azt Szent II. János Pál pápa írta.
Ha a liturgia Krisztus misztériumának szolgálatában áll, megérthetjük, miért határozták meg úgy, hogy a “liturgia az a csúcspont, mely felé az Egyház tevékenysége irányul; ugyanakkor az a forrás is, amelyből fakad minden ereje”. (SC, 10). Igaz, hogy az egyház tevékenysége nem korlátozódik pusztán a liturgiára, mindazonáltal minden tevékenysége (a prédikáció, a szegények szolgálata, az emberi helyzetek támogatása) e felé a csúcs felé mutat. Fordított értelemben a liturgia támogatja a híveket azáltal, hogy mindig és újra belemeríti őket az Úr Húsvétjába. Ezért az igehirdetésen, a szentségek ünneplésén és a közös imán keresztül táplálja, bátorítja és megújítja őket a hitben és küldetésükben. Más szóval a hívek részvétele a liturgikus cselekményben egyszerre belső és külső módon történik.
Leó pápa megállapította: Ez azt is jelenti, hogy a liturgiának konkrétan ki kell terjednie az egész hétköznapi életre, etikai és spirituális értelemben, hogy életünk élő, szent, Istennek tetsző áldozat legyen, megvalósítva szellemi hódolatunkat. Ezáltal a „liturgia azokat, akik az Egyházon belül élnek, az Úrban naponta szent templommá és a Szentlélekben Isten hajlékává építi” (SC, 2), mindenki felé nyitott és befogadó közösséget hoz létre. A Szentlélek lakik benne, aki bevezet minket Krisztus életébe, az ő testévé tesz minket annak minden dimenziójában, és az egész emberiség egységének jele Krisztusban. Ahogy Ferenc pápa mondta: „a világ még nem tudja, de mindenki hivatalos a Bárány menyegzőjének lakomájára”.
„Kedves testvérek! Hagyjuk, hogy belülről formáljanak minket a rítusok, a szimbólumok, a gesztusok, és főként Krisztus élő jelenléte a liturgiában, amelyet a következő katekézisek alkalmával elmélyítünk majd!”
– zárta szerdai beszédét Leó pápa.
Forrás: Vatican News
