115. nap: Dávid megkíméli Saul életét
Korszak: Királyok kora
Ima
Mennyei Atyánk, magasztalunk téged és dicsőítjük szent neved. Köszönetet mondunk még megpróbáltatásaink közepette is. Hálát adunk neked az üldöztetésben is. Ezekben a szakaszokban, ahogy követjük Dávid királyt, amikor igazságtalanul üldözik, jogtalanul bánnak vele, életünk pillanatképei jönnek elénk, amikor mi is igazságtalanság áldozatai voltunk, amikor mások gonoszságát megtapasztaltuk. Dávidhoz hasonlóan magasztalunk téged küzdelmeinkben, dicsőítünk téged nehézségeinkben és a minket ért igazságtalanságok során is. Te elvárod az igazságosságot, és arra hívsz minket, hogy dolgozzunk az igazságosságért. Arra hívsz, hogy bízzunk benned, dicsőítsünk téged és hozzád tartozzunk. A mai napon megerősítjük magunkban azt a tényt, azt az igazságot, hogy a nehéz és sötét időkben is a tieid vagyunk. Harcainkat, csatáinkat a te nevedben vívjuk, a te terveid szerint, és kérjük, hogy akaratod dicsőüljön meg ma, és életünk minden napján Krisztus, a mi Urunk által! Ámen. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.
Elmélkedés
Sámuel első könyvének 24. fejezetében olvashatunk az első alkalomról, amikor Dávid megkíméli Saul életét. Ez a tette rávilágít arra, hogy Dávidban mélyen gyökerezik Saul isteni kiválasztottságának tudata. Isten addigra már Dávidot is kiválasztotta, de nem vonja vissza a kiválasztottságot attól sem, akit előbb választott. Még ha Saul vétkezett is, és nem alapíthat királyi dinasztiát, ez nem jelenti azt, hogy Isten megfosztja őt a királyi címétől. Még ő a király, még nála a megbízatás, a feladat és a felelősség, hogy harcoljon Izrael népéért, különösen a filiszteusok ellen. Persze Istennek megvan a lehetősége, hogy leváltsa a királyt, de Dávid tudja, hogy ő nem Isten, és ő nem fogja megsérteni Isten felkentjét, nem az ő feladata kiiktatni azt az embert, akit Isten felkent. Bár az Úr egyértelművé tette, hogy elveszi Saultól a királyi hatalmat, Dávidnak megvan a bölcsessége ahhoz, hogy elfogadja: ez a lépés Isten előjoga, meg is teszi majd, de Dávidnak sosem mondta, hogy ő tegye meg.
Ebből az látszik, hogy Dávid elismeri az Úr hatalmát, mint a saját kiválasztottságának és felkentségének forrását is. Elfogadja az Úr hatalmát, hogy Isten lesz az, aki határoz abban, hogy ki legyen a király és mikor. Isten az élők és holtak Ura, Isten az élet és halál Ura. Isten szuverén uralkodó. Bár Dávid tudja, hogy ő lesz a következő király, ismeri a saját határait is.
Ez sokunknak figyelmeztetés. Nekem biztosan. Olykor kísértésünk lehet arra, hogy olyan területekre lépjünk, ahová Isten nem adott bejárási engedélyt. Vannak olyan harcok az életben, ahová Isten nem adott nekünk megbízást a közbelépésre. Ha megbíz, akkor igen, képességeinkhez mérten a legjobban próbálunk cselekedni. De mindannyian csatázunk az élet olyan színterein is, ahová Isten nem hívott minket. Ahová pedig hívott, ott remélhetőleg helytállunk. Mindannyiunknak megvannak a maga határai is. Ezek lehetnek magunk által kijelölt korlátok, vagy mások által nekünk kijelölt korlátok. Az önkorlátozás nem azt jelenti, hogy meghátrálok a harctól. Dávid sem volt egy meghátráló típus, ahogyan azt a Góliáttal való küzdelmében láttuk. Hasonlóképpen Jonatán sem rettent meg a filiszteusoktól.
Nekünk a következőt kell tenni. Nekem is ezt kell tennem, amikor valaki azt mondja, hogy „Atya, még ezt és ezt is meg kellene csinálnod, vagy meg kellene szólalnod ebben és ebben a témában”. Vagy én gondolom úgy, hogy ehhez vagy ahhoz hozzá kellene szólnom. Ilyenkor azt kell tenni, amit Dávid tett tegnap. Konzultálni kell az Úrral. Ahogyan Dávid megkérdezte az Urat Keilával kapcsolatban. Ez nagyon fontos mindannyiunk számára, különösen, amikor minden kis ügyben hallatni akarjuk a szavunkat, de még a nagyobbaknál is: lehet, hogy ez nem a mi harcunk! Szeretünk másoknak is tanácsot adni, de ez szintén nem a mi dolgunk. A mi dolgunk, hogy figyeljünk az Úrra, és kérdezzük őt a magunk dolgáról. „Akarod, Uram, hogy szóljak vagy tegyek ebben a helyzetben valamit?” Ne egy másik ember tanácsára álljunk bele a harcokba! Hacsak nem a pápa az, az én esetemben, vagy egy püspök, egy elöljáró mások esetében. Ha a pápa kéri, akkor nyilván megteszem. Remélem, ez így érthető.
Ebből a fejezetből megtanulhatjuk Dávidtól, hogy ismerjük meg a határainkat, és csak akkor harcoljunk, ha az Úr mondja. Ezt vigyük el magunkkal ma, hogy egyre jobban akarjuk megismerni a határainkat, és akkor induljunk a harcba, ha az Úr azt mondja: „Menj, bármibe kerül is!” De addig a legbölcsebb, ha imádkozunk, figyelünk az Úr hangjára, bölcs emberekre hallgatunk, és készek vagyunk mindig megtenni Isten akaratát. Ennél nincs nagyszerűbb dolog. Mindannyian készen akarunk állni megtenni az Ő akaratát minden pillanatban.
Imádkozom értetek, mert biztos vagyok benne, hogy Isten titeket is elhív bizonyos harcokra, amelyekben esetleg nem akartok részt venni. Ti is imádkozzatok értem, mert lehet, hogy Isten engem is el fog hívni olyan harcokba, melyekre még nem vagyok felkészülve. Sose lehet tudni… Azért fontos, hogy kitartsunk az egymásért való imában, mert, ahogyan az Efezusi levél 6. fejezetében olvassuk: „Nem annyira a vér és a test ellen kell küzdenünk, hanem a fejedelemségek és hatalmasságok, ennek a sötét világnak kormányzói és az égi magasságoknak gonosz szellemei ellen” (Ef 6,12). Az Úr el fog hívni bennünket is valamilyen csatába a sötétség világa ellen, hogy Jézus Krisztus királysága mindig uralkodhasson. Ezért kell imádkoznunk egymásért és ezért van nekem is szükségem a ti imáitokra.
