Mi a probléma a rossz egyházi zenével?

A misén a zene nem arra való, hogy szórakoztasson. Hanem valami magasabb rendű dologra.

A liturgikus zene témája a figyelem középpontjába került, miután a Jefferson City-i egyházmegye kiadott egy dokumentumot, amelyben megtiltotta bizonyos énekek előadását és egyes zeneszerzők szerepeltetését a szentmisén, különösen az olyan esetekben, amelyeket az USA Katolikus Püspöki Konferenciája (USCCB) doktrinálisan problémásnak talált.

Ez persze erős érzelmeket váltott ki egyesekből, de álljunk meg egy pillanatra, és gondolkodjunk el azon, hogy mire való a zene a mise alatt. Csak így érthetjük meg helyesen ezt a tilalmat.

Általános félreértés, még ha ritkán is mondják ki hangosan, hogy a zene a hívek szórakoztatására szolgál. Végül is a liturgia keretein kívül eső legtöbb zenének ez a célja. Hasonlóképpen, vannak, akik úgy gondolják, hogy a zene egyfajta töltelék, ami azért szól, hogy ne legyenek egyébként kínosnak tűnő csendidőszakok, amikor a híveknek nincs mit csinálniuk, például mert a pap éppen a tálat és a kelyhet tisztítja.

Ami mindebből hiányzik, az az, hogy a mise célja az imádkozás. A misét imádkoznia kell mind a papságnak, mind a világiaknak. A mise zenéje nem arra való, hogy szórakoztatást nyújtson az unalom pillanataiban, hanem sokkal inkább az, hogy a liturgia része legyen. A Katekizmus kifejti:

„Az egyetemes Egyház zenei hagyománya fölbecsülhetetlen értékű kincs. Minden más művészi kifejezésmód fölé emelkedik, leginkább azért, mert a szent szövegeket kísérő dallam az ünnepélyes liturgiának szükséges és integrális része.”

(1156)

Néha a „részvétel” szót egyszerűen a világiak misén való jelenléte, ottléte értelmében használják, és gyakran félreértelmezik, hogy ez mit jelent. A szentmisén ugyanis belsőleg és külsőleg is részt veszünk. Belső részvételünk a misén való imádkozással történik, ami az Isten imádásának, tiszteletének aktusa. Külső részvételünkben olyan elemek vannak, mint például az, hogy hogyan mozgunk a testünkkel, hogy ezzel megtanítsuk lelkünket a belül szükséges hajlandóságra. Tehát a letérdelésnek vagy az éneklésnek az Istenhez szóló imát kell kifejeznie és erősítenie. Azt kell tükrözniük, aminek belsőleg kellene történnie.

Ebben valami jelentőségteljes, fontos dolog rejlik. A zene nem rólunk szól, hanem Róla. A zenének, mint minden másnak a misén, a Transzcendensre kell összpontosítania, nem pedig ránk, vagy arra, hogy mi mit szeretnénk hallgatni. Nem az a lényeg, hogy mik a mi személyes kedvenceink, hanem az, hogy mi a legtiszteletteljesebb, legszebb zene, amit felajánlhatunk Istennek az istentiszteleten.

Egyházunknak gyönyörű énekes repertoárja és szép polifón zenedarabjai vannak évszázadok óta. Van miből választani. Ráadásul, ami szent, annak nem muszáj bonyolultnak lennie. A karvezetők előtt tág választási lehetőségek állnak, attól függően, mennyire tapasztalt és gyakorlott a kórusuk, úgy, hogy ez ne menjen a tiszteletadás rovására.

Noha az imádság szempontjából egy csendes mise jó, gyümölcsöző alkalom lehet az elmélkedésre, az Egyház liturgiájának legteljesebb változata mégis az, amikor a misét énekeljük. Az egyházi zenére tekintsünk úgy, mint ami szépségbe öltözteti a liturgiát, és egyetlen, teljes istentiszteleti cselekményben kínál fel mindent, amink van.

Ha megértjük, hogy a zene mit teljesít ki, mit végez el bennünk, akkor kimondhatjuk, hogy a rossz zene lelkileg nem semleges, mert befolyásolja, hogy hogyan cselekszünk, érzünk és gondolkodunk Istenről, az Egyházról és a liturgiáról. Ha a zenénk csúnya, az Egyház tanítását nézve megalapozatlan és komolytalan, akkor a misén ilyen hozzáállást közvetít. Ez pedig mindannyiunkra hatással van, hiszen a testi hatások mindenkit befolyásolnak. Ne feledjük, hogy éppen ezért számítanak a külső jegyek, legyen az a térdelés, vagy egyszerűen csak a két kezünk összetétele az imádságban. Ezek olyan testtartások és gesztusok, amelyek azt kommunikálják, arra mutatnak példát, hogy mit próbálunk tenni, és hogyan kellene éreznünk. Ugyanígy, amikor énekelünk, azt az igazságot kellene átadnunk, hogy ki az Isten és mivel tartozunk neki.

Ha ezek a dolgok ránk, hitoktatásban részesült felnőttekre így hatnak, akkor mennyivel inkább hatnak a gyermekekre és azokra, akik nem értik jól a hitet! Cselekedeteink összhangban vannak azzal, amit hiszünk, ezért ha a mise légköre azt közvetíti, hogy fontosabb az emberek szórakoztatása a transzcendens Isten imádata helyett, akit tisztelünk és szeretünk, az bizony számít.

Sok ateista azt állítja, hogy a hit intellektuálisan gyenge, erkölcsileg primitív, éretlen, ifjú embereknek való. Ezért botrányos, hogyha választásainkkal alátámasztjuk ezt a csalárd értékelést. Hitünk elég gazdag és mély volt ahhoz, hogy felépítse az egész nyugati világot. Inkább évszázados hagyományainkat kellene védelmeznünk ahelyett, hogy a modern világ kegyeit keressük a divatos dolgok felkarolásával.

Amikor tehát a miséhez illő zenére gondolunk, akkor az Istenhez illő zenére kell gondolnunk. Meg kell kérdezzük: vajon „Ez a zene a transzcendencia érzését közvetíti?” vagy „Úgy hangzik, mint egy ima?”, vagy „Átszellemülést okoz?”

Ne feledjük, hogy itt nem egyszerűen az ének szövegéről van szó. Például ha egy ősi, szépséges szöveget farsangi dallamokra énekelünk, azt aligha lehet szakrálisnak nevezni. Az évszázadok során az Egyház mindig adott útmutatást ahhoz, hogy a liturgiában mely hangszerek fogadhatók el. Az elsődleges, leginkább favorizált lehetőség az emberi hang után mindig is az orgona volt, míg a zenekarokat és más hangszereket nem tartották alkalmasnak a szent zene megszólaltatására.

A mise imádságos és nemes szépségét nagymértékben befolyásolja az azt kísérő szakrális zene. Ha a misébe Urunk felmutatásakor megfelelő módon akarunk bekapcsolódni, el kell ismernünk az előttünk álló fenséget. Ezt tesszük a liturgia minden aspektusában – ünnepélyes áldozatként bemutatva, és gyönyörű, szent zenébe burkolva.

Fordította: Solymosi Judit
Forrás: Catholic Answers