Még egyszer a ránk bízott tehetségekről

Tehetségeinket, mint Istentől ránk bízott kincset, kamatoztatnunk kell.

Evangélium Szent Lukács könyvéből, 33. évközi hét szerda

Mivel már közel jártak Jeruzsálemhez, és azt hitték, hogy az Isten országa hamarosan megvalósul, (Jézus) egy másik példabeszédet is mondott hallgatóinak: „Egy főember – kezdte – messze földre indult, hogy királyságot szerezzen magának, s aztán visszatérjen. Magához hívatta tíz szolgáját, adott nekik tíz minát és így szólt hozzájuk: Kamatoztassátok, míg vissza nem térek. Polgártársai gyűlölték, ezért követséget küldtek utána és tiltakoztak: Nem akarjuk, hogy királyunk legyen. Mégis megszerezte a királyságot és visszatért. Hívatta szolgáit, akiknek a pénzt adta, hogy megtudja, ki hogyan forgatta. Jött az első, s így szólt: Uram, minád tíz minát hozott. Jól van, derék szolga! – felelte neki. – Mivel a kicsiben hű voltál, hatalmad lesz tíz város felett. Jött a második is: Uram – mondta –, minád öt minát jövedelmezett. Ennek ezt válaszolta: Téged öt város fölé rendellek. Végül jött a harmadik és így beszélt: Uram, itt a minád! Kendőbe kötöttem és eldugtam, féltem ugyanis tőled, mert szigorú ember vagy. Fölveszed, amit nem te tettél le, és learatod, amit nem te vetettél. – A magad szájából ítéllek meg – mondta neki –, te mihaszna szolga. Tudtad, hogy szigorú ember vagyok. Fölveszem, amit nem én tettem le és learatom, amit nem én vetettem. Miért nem adtad hát oda pénzemet a pénzváltóknak, hogy megjövet kamatostul kaptam volna vissza? Ezzel a körülállókhoz fordult: Vegyétek el tőle a minát, és adjátok oda annak, aki tíz minát kapott. Azok megjegyezték: Uram, neki már tíz minája van. – Mondom nektek, hogy akinek van, az kap, akinek meg nincs, attól azt is elveszik, amije van. Ellenségeimet pedig, akik nem akarták, hogy királyuk legyen, vezessétek ide, és öljétek meg a szemem láttára.” Azután, hogy ezt mondta, folytatta útját Jeruzsálem felé.

Lk 19,11-28

Hányan felteszik a kérdést, miért ilyen a világ? S a mi Urunk elmondja, hogy az a baj, hogy az erősek felelőtlenek. Nem érzik, hogy felelősséggel tartoznának valakinek, aki nincs itt. De vissza fog jönni!

Furcsa módon, a gyengék, a kicsinyek, azok érzik a felelősséget. Ennek egyik változata, amikor valami gaztett történik. Rajta van a címke: korrupció. A világ pedig erre azt mondja: majd a bíróság eldönti, hogy valóban az történt-e. A bíróság persze nem deríti ki. Itt a baj! Ez a felelőtlenség nyilvánvaló megmutatkozása. Mert egy ép lelkű ember, ha valami bűnt elkövetett, nem a bíróságra vár, hogy bűnös-e, hanem tudja. A tulajdon lelkiismerete szavára tudja, hogy vétett. S tudja, hogy ha jót akar magának, akkor sürgősen megpróbálja jóvátenni, amit vétett. Nehogy a végén úgy járjon, mint azok, akik üzenetet küldtek az elment főember után, hogy nem akarják, hogy uralkodjék felettük. És elvesztek.

Egy ép lelkiismeretű ember felelősséget érez a távollévő urával szemben és gazdálkodik. Egy gazdálkodó ember másként él, mint az, aki úgy látja: „Itt most a számomra valami lehetőség nyílt, amit maximálisan ki kell használni, aztán majd eltűnök. Utánam az özönvíz. Nem érdekel, hogy utána mi történik.”

Egy gazdálkodó ember tudja, hogy egy bizonyos terület áll az ő rendelkezésére, és neki az itt lévő lehetőségekkel úgy kell élnie, hogy az is élni tudjon ott, aki utána következik, amikor átadja neki. Számadással tartozik a terület gazdájának, aki azért bízta rá ezt a területet, hogy gyümölcsöt teremjen.

Ez a terület a testünk, a személyes életünk, a magunk pici személyes környezete, a felebarátaink, a munkánk, az országnak és a világnak az a része, amelyért felelősséggel tartozunk.

Óriási tévedés, ha valaki úgy gondolja, hogy „Ez, kérem, gyermekmese. A gyöngék, a mulyák, az élhetetlenek csak hadd kábítsák vele egymást! Mi, az erősek majd elosztjuk egymás között a világot!” Mert az Úr a feltámadásban megszerezte a királyságot, a királyság már a kezében van. Ő adja az időt addig, amíg a mennyország megtelik, végül pedig pontot tesz a történelem végére. S következik az ítélethirdetés. Mint ahogyan egyszer csak pont kerül minden élet végére is, s ott a végén számadás történik.

Ismét csak hatalmas tévedés, ha valaki azt gondolja, hogy: „Majd csak az fog számot adni, akinek él a lelkiismerete. A lelkiismeretemet én megöltem, énrám a számadás nem vonatkozik.” De vonatkozik! Sőt, az első kérdés éppen az lesz: miért ölted meg a lelkiismeretedet? Miért éltél úgy, mint azok, akik üzenetet küldtek az elment király után; illetve miért éltél úgy, hogy kendőbe kötötted a minádat? Miért éltél önző módon? S utána jönnek a többi kérdések.

Ugyanakkor, mi hívek, fájdalmasan éljük meg azt, hogy alul maradunk. Mert egy élő lelkiismeretű ember egy felelőtlen emberrel szemben esélytelen. Alul marad. Már csak azért is, mert ő nem használhatja azokat a fegyvereket, amelyekkel a másik talpig föl van fegyverezve. De a számadásra felkészít az élő lelkiismeret. S boldog ember az, aki a végén úgy tud a feltámadott Krisztus előtt állni, hogy

„Jézusom, te adtál nekem annyit, amennyit jónak láttál. Nézd, a termését hozom, boldogan. Mert tudom, hogy Te számon tartottál valamennyi könnyet, valamennyi alulmaradást, valamennyi fáradozást és minden kínt. Te számon tartasz. Végleg boldoggá teszed azokat, akik visszavártak, és a Mennyországba emeled azokat, akik hittek neked.”

Ámen.

Horváth Zoltán állandó diakónus homíliája a Városmajori Jézus Szíve templomban 2022. november 22-én Dr. Diós István gondolatai alapján