Mit olvas ma élvezettel egy hagyományokkal dúsított közegből származó, de az online világ érdekességeihez ragadott erdélyi-székely gondolkodni vágyó? Valami olyat, ami a múltja és jelene határán húzódik. Ami eredeti, de egyben vagány! Mint ahogy Nyírőhöz, Tamásihoz, Wass Alberthez kell egy kis erdélyi keseredettség, és az ebből kitörni tudó agyafúrtság, valamint élezett humor, úgy a Sebestyén Péter KERESZTMALAC című kötet karcolatainak a vonalvezetésére is az érez rá, aki éli is az erdélyi jelen kettősségét: a hagyományoshoz való ragaszkodást és az újnak, a trendinek az előrenyomulását. Érdekes keverék. Ma, amikor amúgy se olvas az se jót, aki olvasna, különös dallamként hat a KERESZTMALAC kötet! A szokatlan cím is a mű ötvözet jellegét sugallja. Nem véletlenül kezdi az olvasást a hasonnevű karcolattal az ember.
Ha más felkapott és értékelt erdélyi nem-irodalmi műfajokhoz hasonlítom a KERESZTMALACOT olyan, mint a stand up comedy székely verziói, amelyeket a SZÉKELY GÓBÉK vagy a PITTYES KETTES ÉS A GYUFA formációk testesítenek meg. Nem mondanak semmi újat, sőt a régit és a hagyományosat átkeretezve ismétlik, de olyan kontextusba helyezik a szavakat és a szófordulatokat, hogy a mai digitalizált fülnek kellemes, szórakoztató és felemelő. Egyben nagyon kedvelt és felkapott, szinte már „szeklerikum” (sic!!!), ahogyan a Keresztmalac témái és hangulata is azzá válik az olvasó számára.
A könyvet 2019. november 20-án, szerdán Székelyudvarhelyen, 21-én csütörtökön pedig Oroszhegyen mutatja be Simó Márton író, a szerző pedig dedikál.
Kézenfekvő a párhuzam, mivel a jelen életképei elevenednek fel a 15 kis szösszenet soraiban, ugyanakkor erőteljesen a múlt mechanizmusai irányítják a keresztény értékrenden szocializálódott szereplőket. Első és végső kérdése az olvasónak: Ki vagyok én ebben a megbolondult világban? Székely-erdélyi vagyok, akinek elerőtlenedett a hagyományból merített élete, mert a nyugat elmossa? Vagy nyugati világpolgár vagyok, aki a facebookon, twitteren és tinderen éldegéli a napjait, de közben még gumicsizmában jár a nyakig érő sárban autópálya híján? Keresztény vagyok, akinek jövő felé nyitó távlatai vannak? Ki vagyok én? Elkorcsosulóban levő székely? Olyan talán, mint a nálunk felé nagyon szeretett zakuszka? Szégyellnem kell magam, mert már nem harisnyában járok, és Iphonom van? Mert nagyon szeretem a házikenyeret – különösen a gyimesit–, de fogalmam sincs arról, hogy hogyan sütik? Mit kezdjek azzal a krisztusi kijelentéssel, hogy a langyos állapot kivetendő? Ki vagyok én? Feloldhatatlan kérdés! Ezek az írások mind magukon hordozzák ezt a feszültséget, amit nem kívánnak fel- és megoldani. Mert nem is kell megoldani, hanem meg kell tanulni együtt élni velük!
És lássuk be: azért olvassuk élvezettel ezeket az írásokat, mert bennük a drámák, a játszmák, a feloldó humor és a sírás mi magunk vagyunk! Nagyon is értjük, hogy miről szólnak, mert magunkat értjük meg belőle.
Egyre inkább szubkultúra az evangéliumi szín a közbeszédben és az irodalomban is. Mi még ebben a fogyatkozó, csappanó közegben értelmezzük a világot. Nem üt át markánsan az írásokból, hogy Sebestyén Péter pap, sőt pápai tanácsos ─ lehet hogy sokan elvárnák, mint egy Pilinszkytől, hogy kinyilatkoztasson ─ , de hitének fénye szinte észrevétlenül mindig fellobban, és ez a kötet ettől szép. Kicsit úgy vagyunk mi is már, mint Szent Pál apostol, aki nem mer szilárd táplálékot ígérni, mert a tejhez van szokva a mai hívő füle is. Ha beszélhetünk kicsiben is katarzisról, akkor ezekben az írásokban a katarzis mindig spirituális vonatkozású, az egyszerű ember számára a hithez kötött feloldódás.
A karcolatok stílusa transzilvanista. Humor és szívet tépő szomorúság, amelyben testvér Nyírővel és Wass Alberttel, de modern és szókimondó. Székelyesen: szabad és nem bántó. Néha már a szlengbe nyúló kifejezések ébresztenek rá, hogy ez itt már a XXI. század valósága, de a nagyapáink emlékképe is fel-feltűnik a jól megmondta megfogalmazásokban.
Egy prózai műnek nincs dallama, mégis ezeket a kis novellákat olvasva az embernek olyan érzése van, mintha az író népdalénekét hallgatná, a szöveg énekhangjai könnyűvé és szárnyalóvá teszik a lelket, felemelnek és a mélyre visznek. Megjön a kedv a dalolászásra, megsiratnak és mosolyt csalnak a szemre… Cantabile!!!
Ha szeretjük Pittyes Kettest és Gyufát, mert magunkra ismerünk bennük a székely észjárás kifinomultságaiban és jelen életünk torzulásaiban, akkor a KERESZTMALACot olvasva is minduntalan elér minket a jelen transzilvanizmus aha-élménye. Jót olvasni jó!
