Útravaló évközi 22. hétre
Nemrég mesélte el valaki, hogy amikor bekopogott egyik szomszédjához, látta, hogy az ágyon ül, szeme nyitva, ajka mozog, és rózsafűzér a kezében. A szomszéd tehát éppen imádkozott.
Ám, amikor a látogató megállt a küszöbön, az imádkozó ember ránézett szigorúan, és csendre intette. A látogató ekkor megfordult és tovább állt. Jogosan.
Kérdések merülnek fel bennem: ha Istenemmel és Urammal egyedül akarok lenni, miért nem zárom be az ajtót? Talán titkos vágyam, hogy lássák imádságomat? S ha valaki mégis megjelenik imádságom közben, miért utasítom el – ha már nyitva hagytam az ajtót?
Ha belső lelkület nélkül szeretnék lelki életet élni, egyre idegesebb, agresszívebb leszek. Feszültté válok, mert lelki életet élek lélek nélkül. Vallásos leszek Isten nélkül. Beszélek Istenről a Vele való mély kapcsolat nélkül és – éppen ezen ellentmondásosság miatt – megnehezítem környezetem életét is.
Ajkammal tisztelem az Urat, de szívemmel távol vagyok tőle (vö. Iz 29,13).
Veszélyes út, mert mindenkit megöl. Leghamarabb engem…
Áldott Hetet!
