214. nap: Isten rejtett dicsősége

Korszak: Fogság

Ima

Mennyei Atyánk, dicsőítünk téged és hálát adunk neked. Hálát adunk neked üzeneteidért, amelyek nemcsak Izrael megváltásáról, hanem szolgád és Fiad, a mi megmentőnk, Jézus Krisztus eljöveteléről is szólnak. Magasztalunk téged szövetséges néped, a zsidók hitéért. Dicsőítünk téged az első keresztények hűségéért, akiket név szerint közvetlenül a te Fiad szólított meg. Hálát adunk a történelem összes keresztényéért is, akik oly sok vihar és megpróbáltatás közepette képesek voltak kitartani melletted, hogy hitüket továbbadhassák nekünk mind a mai napig, amikor a te szent igédet olvashatjuk és hallhatjuk. Köszönjük neked mindazokat, akik előttünk jártak. Hálát adunk neked minden zsidó és keresztény testvérünkért, akik oly régen éltek. Kérünk téged, vezess el minden népet a veled való teljes egységre, különösen azokat, akik egyáltalán nem ismerik fiadat, Jézust. Az Ő nevében kérünk, segíts mindnyájunknak, hogy halljuk hangodat és egyre közelebb kerülhessünk szívedhez! Ámen. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében Ámen.

Elmélkedés

Szóval, Izajás 49 és 50. Idézzük csak fel: minden próféta, amikor megszólal, jellemzően az ittről és a mostról beszél. Tehát nemcsak jövendöl, hanem konkrét dolgokat is megmagyaráz a jelenben. Az egyik ilyen, amit Izajás itt feltár, az a szolga küldetése.

Kiről is beszél? Nos, a zsidókról, hogy mi a küldetésük és miként fognak hazakerülni. Igen, van egy kézzelfogható valóság a jelenben, s ez Izrael népe. De van egy elvontabb értelme is a szövegnek, amiről még a próféta sem tudja feltétlenül, micsoda. Az pedig az eljövendő Messiásra mutat. Mi már biztosan tudjuk, hogy Jézusról beszél, és látni is fogjuk mindjárt. De előbb szeretném kiemelni újra, hogy ez az egész az úgynevezett Vigasztalások könyvében olvasható.

Egyes elemzők ugyanis úgy osztják két részre Izajás könyvét, hogy az első 39 fejezet a Bánat vagy Szomorúság könyve, míg a maradék a Vigasztalásoké. És valóban, mi is lehet vigasztalóbb, mint éppen a 49. fejezet, amikor a próféta felfedi Izrael születésének titkát küldetésével együtt? Itt van előttünk Izrael, akit az Úr előhívott anyja méhéből, elnevezett, és éles kardhoz hasonlóvá tette száját. Ugye? Tovább is mondja: „Szolgám vagy, Izrael, benned fogok megdicsőülni” (Iz 49,3).

Erről annyi mindent el kellene még mondanom, hogy nem is tudom, hogy fog ez beleférni. Így inkább csak annyit jelzek, hogy ezek bizony Isten szavai. Megnyugtató szavak, hogy az Úr Izraelről nem fog megfeledkezni. Később is, a 15. versben, amikor Sion, vagyis Izrael panaszkodik, hogy az Úr elhagyta, Istene és Ura elfelejtette őt, Isten azonnal visszakérdez: „Megfeledkezhet-e csecsemőjéről az asszony?” Talán igen. De az Úr akkor sem fogja elfeledni Izraelt! A 16. versben pedig jön még valami, ami engem mindig mélyen megérint: „Nézd, a tenyeremre rajzoltalak!”

Belevéstem, ideírtam a neved! Ez az Isten igéje!

Beírtam, bevéstem, befaragtam az én tenyerembe a te neved. És ez nemcsak egy szóvirág Isten irántunk való múlhatatlan és megállíthatatlan szeretetéről, hanem a konkrét valóság, amit tényszerűen Jézus Krisztus keresztre feszítésekor figyelhetünk meg az ő emberi kezein.

Emlékeztek? Feltámadása után Jézus megmutatja tanítványainak kezeit és lábait, ahol még mindig ott vannak ezek a sebek. Nem maradtak meg neki az ostorcsapások sérülései, sem az ütlegelések nyomai, de megmaradtak a kéz- és a lábsebek az oldalsebbel együtt. Isten hagyta magát megsebezni a mi vétkeinkért, és megtartotta ezeket a kézsebeket emlékeztetőül. Tenyerébe rajzolta a te nevedet is, ami hihetetlen.

Később, az 50. fejezetben a szolga szenvedéseiről olvashatunk – amik megint csak – itt és most Izrael, a távoli jövőben Jézus szenvedései. Jézus mondja, hogy az Úr megnyitotta fülét. Nem volt lázadó. Nem fordult vissza. Betöltötte küldetését. Jézus az, aki tökéletesen hűséges volt Atyjához: hátát odaadta azoknak, akik verték, arcát azoknak, akik tépázták. Szinte élő közvetítés a szenvedéstörténetről. Nem rejtette el arcát azok elől, akik gyalázták és leköpdösték.

Ez Jézus.

Így folytatja: „Arcomat megkeményítem, mint a kőszikla” (Iz 50,7). Jézus Krisztus így tett, amikor Jeruzsálembe indult a maga idejében, hogy szembenézzen szenvedésével, halálával és feltámadásával. Kősziklává tette arcát erre az útra éppúgy, ahogy Izajás 49. fejezetétől az 54.-ig fejezetéig tartó részben olvashatjuk. Mert fogunk még bőven ilyen utalásokat találni.

Még egy utolsó gondolat Ezekielről. Már volt róla szó, hogy a 8.-tól a 11. fejezetig a Kebár folyótól Jeruzsálembe történő lelki utazás leírása szerepel, melynek során szörnyűségeket látott megtörténni a templomban. A hátán hordozta ezeket, ugye? Papként viselte népe terhét, az ő bűneiket, de látta Isten dicsőségét is a templomban.

Most viszont, a 11. fejezetben eltávozni látja Isten dicsőségét a templomból. Írja is a 11. fejezet 23. versében, hogy az Úr dicsősége felemelkedett, elhagyta a várost és megállt a hegyen, mely a várostól keletre van. Majd a prófétát az Úr visszavitte Babilonba, ő pedig elmondta ott, amit látott. Ez tragikus. A nép elhagyta az Urat a sok szörnyűséggel, amelyet elkövetett Isten templomában, ezért az Úr meg ezt a helyet hagyta el.

Egy időre. Emlékeztek még Ezekiel első látomására a Kebár mentén? Istennek ugyanez a dicsősége volt az. Így tudjuk, hogy Isten valójában csak a templomot hagyta el, de a népet nem. Mondja is: „Igen, elküldtem őket messzire, a népek közé, szétszórtam őket idegen országokba, s rövid időre én lettem számukra a szentély azon a földön” (Ez 11,16). Követte őket, de rejtve, teljes titokban az ő száműzetésük idején. Ez az, ami velünk is sokszor megtörténik. Mi sem látjuk mindig Isten dicsőségét. Jelenléte gyakran rejtve marad előttünk.

Így hát kérjük őt, nemcsak azért, hogy hűek tudjunk maradni, hanem azért is, hogy akkor is tartsunk ki mellette, amikor nem látjuk az ő dicsőségét és nem érezzük jelenlétét. Minden nap és minden éjjel, egy egész életen át. Imádkozzunk hát egymásért! Én mindenképpen imádkozom értetek. Kérlek, ti is imádkozzatok értem! Köszönöm.