BIY HU cover 139. nap

139. nap: Elégtétel a gibeonitáknak

V. KIEGÉSZÍTÉS
A nagy éhínség és Saul utódainak kiirtása.

Dávid idejében három egymás utáni esztendőn át éhínség uralkodott. Dávid megkérdezte az Urat, s az Úr ezt mondta: „Vérnek bűne nehezedik Saulra és házára, mert megölte a gibeonitákat.” Erre a király hívatta a gibeonitákat, és megkérdezte őket. A gibeoniták nem tartoztak Izrael fiai közé, hanem az ammoniták maradékai voltak. Izrael fiai esküvel megerősített szövetségre léptek velük, de Saul – Izrael fiai és a júdeaiak iránti buzgalmában – mégis a vesztükre tört. Dávid tehát megkérdezte a gibeonitáktól: „Mit tegyek javatokra, mivel engeszteljelek ki benneteket, hogy áldjátok az Úr örökségét?” A gibeoniták így válaszoltak neki: „Nem ezüst vagy arany miatt van bajunk Saullal és házával, s azon sem vagyunk, hogy egyetlen embert is megöljünk Izraelben.” Erre Dávid ezt mondta: „Mit akartok hát, mit tegyek meg nektek?” Ezt felelték a királynak: „Annak az embernek, aki bennünket kipusztított, és aki teljes megsemmisítésünkre tört, úgyhogy sehol sem maradhattunk meg Izrael egész földjén, annak az utódai közül szolgáltass ki nekünk hét férfit, hogy Gibeonban az Úr előtt felnyársalhassuk őket az Úr hegyén.” A király azt felelte: „Kiszolgáltatom őket nektek.” Saul fiának, Jonatánnak a fiát, Mifibosetet azonban megkímélte a király az Úrnak tett esküje miatt, ami összekapcsolta őket. Dávidot és Saul fiát, Jonatánt. Ám Aja lányának, Ricpának a két fiát, akiket Saulnak szült, Armonit és Meribbaalt, valamint Saul lányának, Merábnak az öt fiát, akiket a Mecholába való Barzilláj fiának, Adrielnek szült, fogta és kiszolgáltatta a gibeonitáknak, akik aztán karóba húzták őket az Úr előtt a hegyen. Így haltak meg mind a heten. Az aratás első napjaiban, az árpa aratásának megkezdésekor ölték meg őket.
Aja lánya, Ricpa gyászruhát vett, és azt terítette fekvőhelyül a sziklára az árpa aratásának megkezdésétől egészen addig, míg az égből eső nem esett rájuk; így akadályozta meg, hogy nappal az égi madarak, éjjel meg a vadállatok rájuk szabaduljanak. Amikor Dávidnak jelentették, mit tett Aja lánya, Saul mellékfelesége, Ricpa, Dávid elment, és számonkérte a gileádi Jábes lakóin Saulnak a csontjait, és fiának, Jonatánnak a csontjait, akik titokban elvitték Bet-San síkságáról, ahol a filiszteusok kiakasztották őket, amikor a filiszteusok Gilboánál legyőzték Sault. Dávid elvitte onnan Saul csontjait és fiának, Jonatánnak a csontjait, s a kivégzettek csontjai mellé tették őket, majd Benjamin földjén, Celában eltemették, Saulnak és fiának, Jonatánnak a csontjait, valamint a kivégzettek csontjait, Saul apjának, Kisnek a sírboltjában. Amikor eleget tettek Dávid rendelkezéseinek, az Isten megkönyörült az országon.

Hőstettek a filiszteusok elleni csatában.

A filiszteusok ismét hadat indítottak Izrael ellen. Dávid tehát kivonult embereivel. Gobnál ütöttek tábort, és megütköztek a filiszteusokkal. Mikor Dávid elfáradt, fölkelt Dodo, Joás fia, Rafának egyik leszármazottja – a lándzsája súlya 300 sékel bronzot tett ki, és új kard övezte. Már éppen le akart sújtani Dávidra, de Ceruja fia, Abisáj a segítségére sietett, lesújtott a filiszteusra és megölte. Akkor emberei megeskették Dávidot ezekkel a szavakkal: „Többé nem szabad neked is harcba szállnod velünk, nehogy kioltsd Izrael fáklyáját.”

Később Gobnál ismét harcra került sor a filiszteusokkal. A husatita Szibbechaj megölte Szafot, aki Rafa utódai közül való volt. Aztán újra harcoltak Gobnál a filiszteusokkal. Ekkor a betlehemi Jair fia, Elchanan megölte a Gátból való Góljátot, akinek a lándzsája olyan volt, mint egy zubolyfa.
Újabb csatát vívtak Gátnál. Volt ott egy óriás ember, akinek hat ujja volt a kezén is, és hat ujja a lábán is, összesen huszonnégy. Szintén Rafa leszármazottja volt. Ám amikor kihívta párviadalra Izraelt, Dávid testvérének, Simeának a fia, Jonatán legyőzte.

Ezek mind a négyen a Gátból való Rafa leszármazottai voltak, de elestek Dávidnak és embereinek a kezétől.

Forrás: Biblia – Szent István Társulat

A kapuőrök.

A kapuőrök osztályához tartoztak: A korachiták közül: Meselemjahu, Koré fia, Eljaszaf fiai közül. Meselemjahu fiai voltak: Zecharjahu, az elsőszülött, Jediael, a második, Zebadjahu, a harmadik, Jatniel a negyedik, Elám, az ötödik, Jehochanan, a hatodik, Eljoenáj, a hetedik.
Obed-Edomnak is voltak fiai: Semaja volt az elsőszülött, Jehozabad a második, Joach a harmadik, Zachar a negyedik, Netaneel az ötödik, Ammiel a hatodik, Isszachár a hetedik, Peulletái a nyolcadik. Az Isten megáldotta. Fiának, Semajának is születtek fiai, akik családjuk élén állottak, és vitéz férfiak voltak. Semaja fiai: Otni, Rafael, Obed, Elzabad és testvérei, a vitéz Elihu és Szemachjahu. Ezek mind Obed-Edom fiai voltak. Neki, fiainak és testvéreinek magas megbízatásuk volt a szolgálatban, Obed-Edom hozzátartozói hatvanketten.

Meselemjahunak is voltak fiai és testvérei, összesen tizennyolc harcedzett férfi.
A merárita Hoza fiai: Simri a fő, nem ő volt az elsőszülött, de apja őt tette elsővé; Hilkija a második, Tebaljahu a harmadik, Zecharjahu a negyedik. Hoza fiai és testvérei, összesen tizenhárman.
Ezek voltak a kapuőrök osztályai. A csoportok fejei éppúgy részt vettek az Úr templomának szolgálatában, mint testvéreik. A fiatalok és az öregek egyformán, családjaik szerint húztak sorsot az egyes kapukra. A keleti oldal sorshúzás útján Selemjahunak jutott. A fia, Zecharja okos tanácsokkal szolgált. Sorshúzás útján neki az északi oldal jutott. Obed-Edom kapta a déli oldalt, a fiai pedig a készletek helyiségeit. Suppimnak és Hozának a nyugati oldal jutott, „a kivágott fáról” elnevezett kapuval a felső úton. A szolgálatnak megvoltak a megfelelő előírásai. Kelet felé naponta hatan álltak, észak felé naponta négyen, dél felé naponta négyen és a készletek helyiségei előtt ketten-ketten, a Parbáron, nyugat felé négyen az utcán és ketten a Parbáron. Ez a szolgálati beosztása a Korach és Merári fiai közül való kapuőröknek.

A leviták további feladatai.

Testvéreik, a leviták az Isten házának a kincseire és a fogadalmi ajándékokra ügyeltek: Ládán fiainak, a Ládántól származó Gerson fiainak, a gersonita Ládán családjainak a családfői: Jehiel. Jehiel fiai, Szetam és a testvére, Joel ügyeltek az Isten házának kincseire.

Az amramiták, jichariták, hebroniták és uzieliták közül: Sebuel, Mózes fiának, Gersonnak a fia volt a kincsek főfelügyelője. Testvérétől, Eliezertől Rechabjahu, az ő fia Jesajahu, ennek a fia, Joram, ennek a fia, Zichri, ennek a fia, Selomit. Ez a Selomit és testvérei őrizték a fogadalmi ajándékokat, amelyeket Dávid király és a családfők felajánlottak mint az ezres, százas és más csoportok elöljárói. A hadjáratokból, illetőleg a hadizsákmányból ajánlották fel, hogy Isten házát gazdagítsák. Mindent, amit Sámuel, a látóember, Saul, Kis fia, Abner, Ner fia és Joáb, Ceruja fia felajánlott, és általában minden adomány Selomitnak és testvéreinek őrizetére volt bízva.

A jichariták közül Kenanjahut és fiait külső szolgálatra rendelték Izraelben mint írnokokat és bírákat.
A hebroniták közül Hasabjahut és testvéreit – ezerhétszáz vitéz férfit – arra rendeltek, hogy a Jordántól nyugatra az Úr minden ügyében és a király szolgálatában Izraelre felügyeljenek. A hebronitákhoz tartozott: Jerija, a fő. Dávid uralkodásának 40. évében megszámlálták a hebronita családok rokonságát, és a gileádi Jázerben vitéz férfiakat találtak közöttük. Dávid király kinevezett kétezerhétszáz bátor férfit – Jerija testvérei közül valókat és családfőket – a rubeniták, a gáditák és Manassze fél törzse fölé felügyelőnek a vallás és a király dolgaiban.

Forrás: Biblia – Szent István Társulat

HÁLAADÁS ÉS KÉRÉS

(A karvezetőnek – Dávid zsoltára.)

Bíztam az Úrban, bizakodtam,
s ő lehajolt hozzám
és meghallgatta kiáltásomat.

Kiszabadított a sírgödörből,
ki az iszapból és mocsárból.
Sziklára állította lábamat,
és megszilárdította léptemet.

Ajkamra új éneket adott,
Istenünk magasztalására.
Sokan látják majd és megremegnek,
s eltelnek az Úr iránt bizalommal.

Boldog az ember,
aki reményét az Úrba veti,
aki a bálványok szolgáit nem követi,
sem azokat, akik csalfa ámításnak élnek.

Mennyi csodát tettél, Uram, és Istenem,
a rólunk való gondban hozzád
senki nem mérhető!
Ha elmondani vagy hirdetni próbálnám,
felsorolni sem győzném.

Te nem kívánsz véres vagy ételáldozatot,
de megnyitottad fülem a hallásra.
Nem követelsz égő- és engesztelő áldozatot,

így szólok hát hozzád: Lásd, itt vagyok!
A könyvtekercsben rólam írták,

hogy teljesítsem akaratod.
Parancsod, Istenem,
örömmel tölti el szívemet.

Az Úr igazságát hirdetem
a nagy közösségben.
Nézd, ajkam nem hallgatott,
Uram, te ezt tudod.

Nem rejtettem el szívembe igaz tetteidet,
magasztaltam hűségedet és segítségedet.
Kegyelmedről nem hallgattam,
a nagy közösség előtt
hűségedet nem titkoltam.

Ne tagadd meg tőlem, Uram, irgalmadat,
kegyelmed és hűséged
mindig oltalmazzon!

Tömérdek nyomorúság fojtogat,
tenger bűnöm elborított, már nem is látok.
Több van belőlük, mint fejemen a haj,
és erőm is cserbenhagyott.

Irgalmadban ments meg, Uram,
Uram, siess segítségemre!

Piruljanak és szégyenkezzenek,
akik életemre törnek,
hogy tönkretegyenek.
Szégyent vallva hátráljanak,
akik örülnek bajomnak.

Dermedjenek kővé szégyenükben,
akik gúnyolnak: „Jól van így!”

Ujjongjanak és örüljenek benned mind,
akik hűségesen keresnek,
és hirdessék mindig: Hatalmas az Úr!
Mind, akik várják üdvösségedet.

De én nyomorult és szegény vagyok.
Uram, siess segítségemre!
Te vagy gyámolom és szabadítóm,
ne késlekedj tovább, Istenem!

Forrás: Biblia – Szent István Társulat

Ima

Mennyei Atyánk, hálát adunk neked és dicsőítünk téged. Az áldozat és a felajánlás, amit te kívánsz, az valójában az engedelmesség. Azt akarod, hogy a tiédhez hasonló szívünk legyen. Te irgalmasságot és engedelmességet kérsz és nem áldozatot. Sokféle módon kifejezted, hogy amikor áldozatot ajánlunk fel neked, az csak az engedelmesség áldozata legyen. Ezt adjuk neked ajándékként, válaszul a meghívásodra. Urunk, Istenünk, kérünk, hogy mindig tégy bennünket engedelmessé irántad, segíts, hogy mindig igent mondjunk neked és sohase hagyjuk abba az igen kimondását, még katasztrófák idején sem! Olyankor sem, mint amikor nemet mondtunk neked életünk nagy bűneinek pillanatában. Segíts meg minket abban a pillanatban, hogy meg tudjuk tenni a következő jó lépést, ami nem lehet más, mint hogy egyszerűen újra elkezdünk igent mondani neked. Jézus nevében kérjük, segíts, hogy igent mondjunk neked és ezt sohase hagyjuk abba! Ámen. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.

Elmélkedés

Kezdjük talán megint fordított sorrendben, először a Krónikák első könyvének 26. fejezetével.

Itt találkozunk a kapuőrök osztályával. De kik azok a kapuőrök? Nos, nekik később nagyon fontos szerepük lesz a Krónikák második könyvében, amikor az emberek a templomba, illetve Jeruzsálembe érkeznek. Szükség van erős emberekre. A fordításunk szerint olyan rátermett, erős férfiakra, akik tulajdonképpen afféle kidobó emberek is lehetnek. Tehát a Krónikák első könyvének 26. fejezetében kapunk egy listát azokról, akik mintegy őrző-védő szerepet töltöttek be Jeruzsálem városában és a jeruzsálemi templomban. Ha valamilyen garázda ember, nem kívánatos személy próbált bejutni a templom területére, vagy tiltott tárgyat akart valaki bevinni, ők megállították. Ez nagyon is gyakorlatias dolog volt, de nem jelentéktelen. Sőt, a kapuőrök később kifejezetten fontosak lesznek. Nagy szükség lesz ezekre az emberekre, ezekre a családcsoportokra a Krónikák második könyvének végén is. Többször is elő fog fordulni, hogy Jojáda főpap, valamint Ezékiás és Jósiás király idején szükség lesz ezekre a kapuőrökre, ezekre az erős emberekre, akik képesek ajtónállóként szolgálni.

Ugyanakkor azt is látjuk, hogy ez sem valami jelentéktelen feladat. A 84. zsoltárban az áll: „Inkább álljak az Isten háza küszöbén, mint hogy lakjam a bűnösök hajlékában.” (Zsolt 84,11b). A héber eredetiben az „álljak”-nak fordított szó a „küszöb őrzését” jelenti, tehát azt fejezi ki, hogy inkább lennék csak ajtónálló az Úr házában, mint hogy a bűnösök vagy gonoszok hajlékában lakjam. Még ha csak az lenne is a dolgom, hogy őrizzem az Úr templomának, Isten házának ajtaját, akkor is inkább ezt választanám, mint hogy bárhol máshol éljek. Milyen különleges, hogy Isten ilyen tisztességet ad ezeknek az erős embereknek, azoknak, akik „egyszerűen csak” az ajtót őrzik.

Tudjátok, az Egyház történetében is sok olyan szent van, akinek ez volt a hivatása, az elsődleges feladata szerzetesként vagy testvérként egy kolostorban: hogy portás legyen. Kapustestvérnek is mondjuk. Ilyen volt a szentéletű Konrád testvér is Altöttingben, Németországban. Gyönyörű Mária-kegyhely, ahol sok csoda történt. Érdemes elzarándokolni oda. Szóval a portás, a kapustestvér az, aki az ajtónál fogadja az embereket. Lehet egy szerzetes vagy testvér, akinek az egyik fő feladata egyszerűen az volt, hogy ajtót nyisson. Van valami ebben a szolgálatban, hogy számos szentnek is ez volt a hivatása, ugyanúgy, mint ezeknek az embereknek itt a Krónikák könyvében.

Ez a szolgálat, ha hűségesen végzik — mint bármilyen munka, ha hűségesen végzik —, megszentelheti az embert. Mert bár ez a munka sok szempontból jelentéktelennek tűnhet, mégis megszentelhet, hiszen bármit teszünk, ha az Úrért tesszük, az megszentel. Legyen szó ajtónyitásról, villanyszerelésről, viráglocsolásról, tej kiszállításáról, szemét összegyűjtéséről, tanításról vagy bármi másról: bármit teszünk, ha az Úrért tesszük, az megszentel. Ez mindig visszavezet bennünket a 40. zsoltárhoz, ahhoz, hogy az engedelmesség a legnagyobb ajándék, amit az Úrnak adhatunk ‒ az a bizonyos „igen” az Úrnak.

Tehát itt vannak a kapuőrök családjai, akikről ezt az egész listát hallottuk ma. Emellett voltak más levita szolgák is a templomban. Ebben a 26. fejezetben találkozunk olyan levitákkal, akik mit is csináltak? Ők felügyelték Isten házának kincstárait. Az történt, hogy Izrael történelme során, amikor Izrael győzött a csatákban, sokféle zsákmányt ‒ aranyat, ezüstöt és egyebeket ‒ hoztak a templomba, hogy végül az Úr házában használják fel. Ezeknek a kincseknek a felügyelői is Lévi törzséből valók voltak. No, hát ennyit most a Krónikák első könyvének 26. fejezetéről. Ezt csak azért akartam kiemelni, mert szerintem elég fontos.

Térjünk át Sámuel második könyvének 21. fejezetére. Ennek a történetnek az elején van egy furcsa helyzet: nem esik az eső. Azt olvassuk, hogy három egymást követő évben éhínség volt. Végül Dávid megkérdezte az Urat. Szerintem ez egy fontos kis részlet. Sokszor keresünk fizikai jelenség vagy betegség mögött szellemi tartalmat, valami lelki okot. Dávid nem keres rögtön valami lelki okot emögött, ami pedig sokunk számára amúgy természetes lenne. De nem is kell minden egyes fizikai jelenség mögött lelki okot keresünk. De aztán, egy idő után Dávid mégis az Úrhoz fordult, és az Úr azt válaszolta, hogy Saul valamikor a vérszomjas házával együtt megölte a gibeonitákat.

Ez nincs leírva Sámuel első könyvében, nincs külön feljegyezve a Bibliában, de nyilvánvalóan megtörtént. És emlékezzünk: a gibeoniták nem Izrael népéhez tartoztak. Ők voltak azok, akiknek Józsue könyvének 9. fejezetében Izrael megesküdött, hogy nem bántja őket. Ez körülbelül négyszáz évvel történt Dávid uralkodása előtt. Négyszáz évvel Dávid előtt Izrael megesküdött, hogy nem árt a gibeonitáknak. És Isten elvárja Izraeltől, hogy tartsa meg az ígéretét, még akkor is, ha a gibeoniták csalással érték el ezt a megállapodást, ha emlékeztek még a történetre.

Mit tesz tehát a király? Azt mondja: „Rendben.” Odahívatja a gibeonitákat, és milyen bölcsen teszi ezt: azt kérdezi tőlük: „Mit akartok, mit tegyek értetek?” Nem egyszerűen kijelenti: „Ez történt, Saul megölt sok embert közületek, ezért felajánlom ezt vagy azt.” Hanem megkérdezi őket. Íme a király, aki nem királyként közelít hozzájuk, hanem úgy, mint aki szolgálni akar. Ez ismét egy kiemelkedő pillanat, amikor Dávid király minden hibája ellenére megmutatja, hogy sok tekintetben Jézus előképe. Annak a Jézusnak, aki azt mondta: „Nem azért jöttem, hogy nekem szolgáljanak, hanem hogy én szolgáljak.”

Tehát Dávid odamegy a gibeonitákhoz, és azt mondja: „Hogyan szolgálhatlak titeket?” Ők lényegében azt válaszolják: „Saul vagy háza részéről az ezüst vagy az arany semmit sem oldana meg, és azt sem kérjük, hogy öljenek meg bárkit Izraelből miattunk. Az sem segítene. Az sem hozna vissza senkit.” De kérnek hét embert Saul utódai közül, vagyis Saul családjából, hogy adják át őket nekik azért, hogy kivégezhessék őket. És ez történik. Amikor ezt olvassuk, nem tudom, ti hogy vagytok vele, de számomra van ebben valami furcsa. Megjelenik egyfajta igazságosság, és ugyanakkor bizonyos visszafogottság is.

Persze ők nem Saul, csak Saul leszármazottai. De emlékezzünk arra, amit tegnap mondtunk: hogy mások hogyan szenvednek a mi bűneink miatt. Itt újabb példát látunk arra, hogyan szenvednek mások Saul bűnei miatt.

Még egy utolsó megjegyzés. A fejezet végén, ahol a filiszteusok legyőzéséről van szó, azt látjuk, hogy Dávid ismét csatába megy, illetve továbbra is csatákban vesz részt. Több óriással is megküzdenek Dávid vitézei, és közben azt is olvassuk, hogy Dávid elfáradt a harcban, vagyis Dávid öregszik. És van valami nagyon erőteljes abban, hogy Dávid még mindig hajlandó harcba menni.

Emlékezzetek: jóval korábban, Sámuel második könyvének 11. fejezete elején Dávid elkerülte a csatát. Elhanyagolta azt, amit meg kellett volna tennie. De most, még idős korában is, harcba megy, mert ezt kell tennie. Ez ismét azt mutatja, hogy Dávid képes megtérni. Dávid képes tanulni a leckéből, és képes újra visszatérni a harcba. De itt van egy újabb eset, amikor az emberi gyengeség nyilvánvalóvá válik. Dávid már nem az az ember, aki egykor volt. Valaha hatalmas ember volt, igaz? Már ifjúkorától fogva nagy harcos. És most szembe kell néznie azzal a ténnyel, hogy már nem ugyanaz az ember. Nincs meg benne az az erő, ami régen volt. Nincs meg ugyanaz a harci képessége. Nincs meg benne már az a kitartás a csatában, ami egykor megvolt.

Ez sokunk számára nagyon erőteljes kép, miközben haladunk előre az életben. Emlékszem, amikor fiatal pap voltam, és kb. 5-6 órákat aludtam, az emberek mondták nekem: „Tudod, ezt nem fogod örökké bírni. Egy nap megöregszel, és nem leszel képes ilyen kevés alvással működni.” És ma már tudom, hogy igazuk volt, de akkor még bírtam. Jó ismerni és beismerni a határainkat. Ez jó út az alázatban való növekedésre is.

Dávid itt nagyszerű példa erre, amikor az emberei azt mondják neki: „Dávid, kérünk, ne vezess minket csatába! Irányíthatsz minket biztonságból, a védett helyünkről.” De ott van az a megalázó felismerés is, hogy „már nem az az ember vagy, aki régen voltál”, és ott van az az alázat is, amivel Dávid képes azt mondani: „Igazatok van. Csak azt fogom tenni, amire képes vagyok, mert amire nem vagyok képes, azt nem tudom megtenni.”

Ez mindannyiunkra igaz minden egyes nap. Csak azt tudjuk megtenni, amire képesek vagyunk, és nem tudjuk megtenni azt, amire nem vagyunk képesek. És Isten is csak ezt várja tőlünk. Mert vele mindenre képesek vagyunk, de nélküle ‒ ahogy azt jóval korábban János evangéliumának 15. fejezetében hallottuk ‒ semmit sem tehetünk.

Ezért továbbra is imádkozzatok egymásért, mert szükségünk van erre a kegyelemre, erre a segítségre, és erre az alázatra is. Így tudjuk belátni, hogy mire vagyunk képesek és mire nem. Amit tudok, megteszek, és amit nem, amiatt nem fogok nyugtalankodni. Alázattal azt mondhatom: „Uram, legyen meg a te akaratod! Az engedelmesség többet ér az áldozatnál.”

Imádkozom érted. Kérlek, imádkozz értem is! Imádkozzunk egymásért!

Kapcsolódó tartalom

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ezt a webhelyet a reCAPTCHA védi, és a Google adatvédelmi irányelvei és szolgáltatási feltételei érvényesek erre a védelemre.