171. nap: Illés és Elizeus
Korszak: Megosztott királyság
Ima
Mennyei Atyánk, dicsőítünk téged és hálát adunk neked. Köszönjük a szabadulást, amit nekünk adtál. Köszönjük, hogy kiszabadítottál a gonosz kezéből. Köszönjük, hogy minden időben átsegítettél minket a számunkra láthatatlan veszélyeken is. Köszönjük, Urunk. Nem számít, hány évesek vagyunk ezen a napon, nem számít az, hogy bibliaolvasó tervünk 171. napján járunk, s az sem, ha éveink száma már-már három számjegyű – mert Istenünk, ezekből a napokból egyiket sem magunk szereztük. Egyik napunk sem olyan, amit megérdemelnénk, még ez a mostani lélegzetvételünk vagy a szívverésünk sem. Egész egyszerűen ezek a te ajándékaid számunkra. Te vezettél el minket eddig a napig, te adtad ezt a lélegzetet, te dobogtatod a szívünket a mellkasunkban. Mi pedig hálát adunk neked. Kérünk, fogadd el hálánkat ezen a napon, Jézus nevében! Ámen. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.
Elmélkedés
A Krónikák könyvének vége felé, a 25. fejezetben Amacja királlyal találkozunk, aki Júda felett uralkodik. Tartsuk észben, hogy a déli királyságban vagyunk, Júda és Benjamin területén. Amacja az elején nem rossz király, az Írás azt mondja, hogy „azt tette, ami helyes az Úr szemében, de nem egész szívvel” (2Krón 25,2).
Itt egy ember, talán hozzánk hasonló, aki jót tesz, de aztán a rossz felé fordul. Amacja csatába vonul és győzni akar. Nem csak háromszázezer erős, vitéz embere van Júdából, de még százezret felbérel Izraelből száz talentumért. Akkor Isten embere, egy próféta, akinek nem tudjuk a nevét, odamegy hozzá és azt mondja, eressze szélnek a felbérelt segédcsapatokat. Mert Isten nélkülük is győzelmet tud adni. Amacjának megvan a hite és cselekszik is. De felteszi a kérdést: „Mi legyen a fizetséggel, amit nekik adtunk? Visszakapjuk a pénzt, vagy hagyjuk, hogy megtartsák?” Akkor Isten embere azt mondja: „Hadd tartsák meg, te többet fogsz majd visszakapni Istentől.”
Amacja felbátorodik, lecsapnak Szeir népére és nyernek. Igazán szép munkát végeztek. De aztán Amacja szíve elfordul Istentől, Szeir népének isteneit választotta, hazaviszi bálványaikat és hódol nekik… Bocsánat, de megint csak az jut eszembe, hogy nooormális??? Ez egyszerűen hihetetlen a számomra. Mi történik hirtelen Amacjával, aki eddig azt tette, ami jó Isten szemében, hallgat a prófétájára, de amikor győz Isten oldalán, a szíve elfordul tőle. Elkezdi imádni azoknak az isteneknek a bálványait, akiket legyőzött. Legyőzött népek isteneit azért sem szokták imádni, mert az ókori Keleten úgy tartották, hogy a legyőzött néppel együtt az őket védő isteneket is legyőzték. Amacja tette ezért is teljesen érthetetlen eltévelyedés. Kíváncsi vagyok, mi lehet az emberi szívben, ami ilyesmire készteti. Előfordulhat, hogy ilyenkor az lepleződik le, hogy az igaz Istenhez való ragaszkodása valójában sohasem volt túl erős.
Ez persze nem jelenti azt, hogy egy teljesen Istennek elő ember ne fordulhatna Isten ellen, vagy fordítva. Mégis meg kell vizsgálni a szívet, ha hirtelen ilyen törés megy végbe. Meg kell kérdeznünk önmagunktól: „Uram, most akkor csak kifelé vagyok hívő, de mélyen belül megtört és üres vagyok?” Talán ilyen volt Amacja is…
Aztán Amacja az északi királyság, Izrael ellen vonul hadba, erre az ottani uralkodó, Joás, Jehu fia is hadba száll. Joás győz, bevonul Jeruzsálembe, amelynek falait jó nagy darabon, 400 könyöknyi hosszúságban, azaz körülbelül 180-200 méteren lerombolja. Minden drágaságot, aranyat, ezüstöt elvisznek, kirabolják a templomot és a király házát is. Túszokat is ejtenek, s visszatérnek Szamáriába. Amacja uralma ezután végképp megrendül, folyamatosan összeesküvéseket szőnek ellene, menekülnie kell, végül Lakisban megölik. Az ige egyértelműen arra vezeti vissza a szerencsétlenségek sorát, hogy Amacja „elpártolt az Úrtól” (2Krón 25,27), amikor bálványimádásba süllyedt.
Ma a 2Királyok második fejezetében még egy átalakulásnak lehetünk tanúi, méghozzá annak, amikor Elizeusból „új Illés” lesz. Illés hatalmas próféta volt északon, s mint mindenkié, lassan az ő élete is a végéhez ért. Maga mellé vette Elizeust, s utolsó napjaiban együtt vándoroltak. Elmentek Bételbe, Jerikóba, átkeltek a Jordánon. Ha egyszer eljuttok Izraelbe, meglátjátok, hogyan is néz ki pontosan ez az utazás. Mennek egyre távolabbra, keletre.
Útjuk vége felé Illés így szól Elizeushoz: „Elizeus, végül mondd meg, mit tehetek érted!” Erre Elizeus lényegében azt feleli: „Azt szeretném, hogy lelkedből kettős rész jusson nekem. Add nekem lelked kétszeres részét!”
Ez annak a felismerése, hogy Elizeus érzi: „Nincsenek meg bennem azok az ajándékok, amelyek benned megvannak. Te rendkívüli próféta vagy. És ha akár csak a felét megkaphatnám annak, amid van…” De Elizeus valójában nem ezt kéri. Hanem azt mondja: „kétannyi részt kérek.”
És itt fontos megérteni valamit: a „kétannyi rész” kifejezés arra utal, hogy az elsőszülött fiú az örökségből kétszeres részt kapott az apjától. Vagyis Elizeus nem egyszerűen több erőt kér, hanem mintegy Illés szellemi örökösének, „elsőszülött fiának” szerepét kéri.
Illés erre azt válaszolja: „Ez nem tőlem függ, de ha látod, amint felvétetek, akkor tiéd lesz!” Meg is történik, tüzes szekérrel és tüzes lovakkal jönnek érte, a köntöse pedig a földre hull. Elizeus felveszi, és megszaggatja a saját ruháit. Innentől képes mindazt megtenni, amit Illés tudott.
Emlékezzünk, Illés régebben egyszer átkelt a Jordánon, úgy, hogy köntösével rácsapott a vízre, mire az kettévált (2Kir 2,8), épp úgy, ahogy Mózes esetében a Sás-tenger. És pont úgy, ahogy Józsue átvezette Izrael népét a Jordánon. Ahogy Illés eltávozik, Elizeus is ugyanezt teszi. Minden csodálatos dolgot, amit Illés megtett, Elizeus is megteszi, sőt, még nagyobbakat is. Illés halottat támasztott fel. Látni fogjuk, hogy ezt Elizeus is megteszi még drámaiabb körülmények között.
A szövegben most Elizeus első csodatetteinek a leírása következik. Jerikónál jár, amelynek egyetlen forrása mérgező vizet ad. Közel van a Holt-tengerhez, a talaj alatti vizek sósak. A baktériumok megélnek benne, de semmi más, túl sok az ásványi anyag. Jerikó ráadásul 250 méterrel fekszik a tengerszint alatt… Elizeus sót szór a forrásba, és az Úr egészségessé teszi a vizet. Már ihatnak belőle.
A mai napon olvasott utolsó csodája azonban a legemlékezetesebb, amikor Jerikóból visszamegy Bételbe. Ott fiúk csúfolták őt, kopasznak nevezve őt. Emlékszünk, mi történt Bételben? Amikor az egységes királyság kettészakadt, Jerobeám Dánban és itt építtetett istentiszteleti helyet a bálványainak. Aztán „papokat” szedett össze. Nem kellett, hogy levita papok legyenek, jöhetett akárki.
Ez a történet nem egy tanmese arról, hogy tiszteljük az időseket. Nem is arra a tényre világít rá, hogy kopasz volt. Ez valami más. Egy szellemi küzdelem tanúi vagyunk a helyes és helytelen istentisztelet között.
Egy csapat fiatal jött ki Bételből, ahol hamis istentisztelet folyt, ahol egy csapat hamis pap „szolgált”, akik hamis isteneket imádtak. Ők kerülnek konfliktusba Elizeussal. Ez az egésznek a lényege. Arról van szó, hogy úgy kell Istent dicsérni, ahogy Ő azt kéri.
Itt két medve hajtja végre Isten ítéletét. A Kivonulás könyve 23. fejezetében és Józsue könyvének 24. fejezetében pedig a darazsakat használta Isten, hogy elpusztítsa a bálványimádókat. Itt másfajta állatot küld Isten, hogy a bételi bálványimádókat támadja. Fontos megérteni: Isten harcol azért, hogy az emberek helyesen imádják őt, helyesen kapcsolódjanak hozzá. Ez számunkra az életet jelenti.
Amit az imént hallottatok, az nem egy erkölcsi tanmese volt arról, hogy tisztelni kell az idősebbeket, vagy, hogy kerüljük a body shaminget, azaz ne csúfoljunk senkit a külseje, jelen esetben a kopaszsága miatt. Bár egyrészt tiszteljétek az idősebbeket, másrészt ne legyetek udvariatlanok! De itt nem moralizálásról van szó, hanem ez egy történet a bálványimádásról szemben Isten igaz imádásával. És Isten igazi imádása esetében maga Isten kész arra, hogy harcoljon az ő népéért, hogy az felismerhesse, mi az igaz imádás és mi a hamis imádás.
Szóval, itt tartunk most a 171. napnál. Továbbra is imádkozzunk egymásért! Én imádkozom értetek. Kérlek, imádkozzatok értem!








