1. Imádkoztak értük… Rájuk tették hát kezüket, s erre megkapták a Szentlelket. (ApCsel 8,5–8.14–17)
Az Apostolok Cselekedeteinek 8. fejezete Fülöp diakónus működését mondja el. A Saul által szervezett jeruzsálemi keresztényüldözés nyomán a szétszóródott keresztények mostantól „élesben” megtapasztalhatják a hit kockázatát, a vértanúságot, ám Szentlélek jelenlétét is. A frissen megtért szomszéd népek közé számítanak a szamaritánusok is, akiknél Fülöp diakónus nagy lelkesedéssel hirdeti Krisztust. A kereszteléshez, a Lélek lehívásához azonban már apostolok kellenek. Elérkezett a szamaritánusok pünkösdje. A Lélek kiáradását valóban csodajelek és különleges események kísérték. Mintegy jelezve, hogy Isten nem személyválogató. Megható az öröm, amely eltölti az újdonsült keresztényeket, és az a figyelmes nyitottság, amellyel csüngnek az apostolok szavain. Megfáradt kereszténységünkből gyakran ez az örömteli életkedv, ez a nyitottság és tüzes lelkület hiányzik. Nem mintha Lélek ma nem járná át az egyházat. Sokkal inkább a gondokban és tobzódásban elnehezedett szívünk antennái nem veszik a Szentlélekisten jelzéseit.
2. Legyetek mindig készen arra, hogy mindenkinek megfeleljetek, aki csak kérdezi, mi az alapja reményeteknek. (1Pt 3,15–18)
Elkényelmesedett világunkban már-már szégyellünk hitünkről tanúságot tenni. Propagandának, szektás magatartásnak minősítjük, ha valaki hitével kérkedik, netán másokat nyílt utcán „támad le” bibliás idézeteivel. Röstellve pirulunk el és védekezünk intim szféránk hangoztatásával, hiszen ez magánügy. És valóban, nem is fogadatlan prókátorokról, nem is megbízás nélkül „apostolkodó” szélhámos igehirdetőkről szól Szent Péter apostol első levelében. Sokkal inkább arról a bátorságtól, belső készenlétről, amely a hívő embert „csak úgy” jellemzi. Aki nem kettős életet él templomon belül és kívül, akit nem lehet „lesre futtatni” vagy sarokba szorítani hite dolgait illetően. Aki nemcsak a gyerekkori hittanórák vagy vallási ünnepek szirupos hangulatát, emlékét frissíti fel néha, hanem akinek egész személyiségét, gondolkodásmódját, életvitelét meghatározza Krisztus példája. Aki mindenben Krisztussal akar azonosulni.
A hit gyakorlásához hozzátartoznak a hitismeretek is. Talán azért kevés a hitét öntudatosan gyakorló és vállaló keresztény, mert sokan csak felületesen ismerik Jézus tanítását. A lelki életet élő hívő nem elégedhet meg pusztán a vasárnapi prédikációval vagy az alkalomszerű Biblia-olvasással. Rendszeres tanulásra, lelki továbbképzésre van szükségünk Isten igéjéből is. Tamásit parafrazálva azért vagyunk keresztények, hogy Istenben „otthon” legyünk. Az igehirdetés felelőssége ugyan a lelkipásztorokra hárul, de az öntudatos keresztény nem érheti be a minimummal. Szembesítenünk kell hitünk igazságait a kor kihívásával, az értelem, a logika törvényeivel, rendszeresen újra kell fogalmaznunk, elmélyítenünk, és állandóan rákérdeznünk: mit kíván tőlem Isten itt és most? Erre szolgálnak a lelki olvasmányok, a szentek életrajzai, valamint a szemlélődő ima.
3. Én majd kérni fogom az Atyát, és más vigasztalót ad nektek: az Igazság Lelkét, aki örökké veletek marad. (Jn 14,15–21)
Szinte azonnal folytathatnánk János teológiai magyarázatát az utolsó vacsorai búcsúbeszéd kapcsán. Jézus más szavakkal mintha ezt mondaná apostolainak: „az Igazság Lelke engem értet meg, hiszen én vagyok az igazság. Ha az Atya küldi, én is küldöm, mert én és az Atya egy vagyunk. S ha ő veletek marad, akkor annyi, mintha én lennék veletek.” A Szentlélekisten tárja föl lelkünkben a Szentháromság tengermély titkát, s ő erősít meg hitünkben. Nem kell szomorkodnunk, mert ennél nagyobb vigasztalást nem is kaphatnánk. Ő maga a paraklétosz, a vigasztaló: ügyvéd, szószóló, közbenjáró. Mostanig Jézus volt Isten vigasztalása számukra, de most emberségében is visszatért az Atyához. Minden búcsúzás egyfajta elengedés is… Ha nem engedjük el a fizikailag megtapasztaltat, nem lesz részünk a még nagyobb vigasztalásban. Ahogyan Jézusnak is „el kell engednie” földi ragaszkodását, hogy a Lélek töltse be tanítványait, nekünk is meg kell tanulnunk újból és újból elengedni: élményeket, múltat, emlékeket, képeket, rendes vagy rendetlen ragaszkodásokat. Istent sem lehet birtokolni.
A pünkösdi Lélek majd átveszi életünk irányítását, megszólítja bennünk a legjobbat, mindazt, ami szép és igaz, helyreállítja mindazt, amit az ősbűn elrontott, és Isten életét áramoltatja belénk. Nem mi vagyunk a kezdeményezők, hanem ő kezdeményez bennünk. Ő serkent mindennek a mélyebb megértésére. Ő frissíti Isten szavának „szavatosságát”.
Ő folyósítja a kegyelmeket és a karizmákat, ő irányítja lépteinket a helyes úton, ő az állandó „észak” lelkiismeretünk iránytűjén… Ha odahallgatunk az ima csendjében, a Lélek megsúgja, mi élvezzen elsőbbséget akár napi döntéseinkben is. Ez a létáramlás teszi mássá a keresztényt. A most formálódó gyülekezet ettől válik lelkes–örömteli közösséggé, egyházzá. Ez a Lélektől átjárt látásmód adja a kereszténység többletét.
