Robert Barron püspök írása
Éppen a múlt héten (március közepén – szerk.) volt szerencsém beszédet mondani a Los Angeles-i Valláspedagógiai Kongresszus ifjúsági napján. Az ország különböző pontjairól mintegy négyszáz középiskolás diák ült a hallgatóságban, és a kongresszus szervezőinek kérésére a vallás és a tudomány kapcsolatával foglalkoztam. Ők is tudták, mint ahogyan én is évek óta ezt mondom, hogy a tudomány és a hit közötti állítólagos konfliktus az egyik fő okozója annak, hogy sok fiatal elszakad egyházainktól. Elmondtam fiatal hallgatóimnak, hogy ez a “hadakozás” valójában kitalálás, illúzió, egy tragikus félreértés gyümölcse. És megpróbáltam ezt úgy bemutatni nekik, hogy négy témát taglaltam, amelyeket röviden összefoglalok ebben a cikkben.
Először is, a modern természettudományok a vallásból jöttek létre, nagyon is valóságos értelemben. A tudomány nagy alapítói – köztük Kepler, Kopernikusz, Galilei, Newton és Descartes – kivétel nélkül egyházilag támogatott iskolákban és egyetemeken tanultak. Az egyház égisze alatt értették meg és fogadták be a fizikát, a csillagászatot és a matematikát. Pontosabban szólva, a kísérleti tudományok fejlődéséhez szükséges két, alapvetően teológiai igazságot ezekben az intézményekben tanulták meg – nevezetesen azt, hogy a világegyetem nem azonos Istennel, és hogy a világegyetemet minden szegletében az érthetőség, az értelem jellemzi. Ha a természet lenne Isten – ahogyan ezt számos vallás, filozófia és miszticizmus is tartja -, akkor soha nem lehetne megfigyelések, elemzések és kísérletezések alkalmas tárgya. És ha a természet egyszerűen kaotikus, formák nélkül való lenne, akkor soha nem mutatná azokat a harmóniákat és strukturált értelmeket, amelyeket a tudósok oly szívesen keresnek. Ha eljutunk ehhez a két igazsághoz, amely mindkettő a teremtésről szóló tanítás függvénye, akkor indulhatnak el a tudományok.
Másodszor, ha helyesen értjük a tudományt és a teológiát, akkor nem állnak ellentétben egymással, mivel nem ugyanazon a pályán versenyeznek az elsőségért, nem úgy versengenek, mint az egymással szemben álló futballcsapatok. A tudományos módszert alkalmazó fizikai tudományok az empirikusan ellenőrizhető szférába tartozó eseményekkel, tárgyakkal, dinamikával és kapcsolatokkal foglalkoznak. A teljesen más módszert alkalmazó teológia Istennel és Isten dolgaival foglalkozik – Isten pedig nem egy tárgy a világban, nem a természet kontextusában körülhatárolt valóság. Ahogyan Aquinói Tamás megfogalmazta, Isten nem ens summum (a legfőbb létező), hanem ipsum esse (maga a létezés mint olyan) – ez annyit jelent, hogy Isten nem egy lény a lények között, hanem ő az az ok, ami miatt egyáltalán létezik empirikusan megfigyelhető világegyetem. Ilyen módon olyan, mint egy dús, bonyolult regény szerzője. Charles Dickens soha nem jelenik meg szereplőként egyik terjedelmes művében sem, mégis ő az okozója annak, hogy ezek a szereplők egyáltalán léteznek. Hasonlóképpen, a tudományok mint olyanok soha nem dönthetnek Isten létezésének kérdésében, és nem is szólhatnak az ő tevékenységéről vagy attribútumairól. Más típusú racionalitásra van szükség ezeknek a kérdéseknek az eldöntéséhez, olyanra, amely nem áll versenyben a tudományos racionalitással.
Ezzel el is érkeztem a harmadik pontomhoz: a szcientizmus (a tudományos felfogás elsőbbsége a hitre alapozottal szemben – a szerk.) nem tudomány. A szcientizmus, amely sajnálatos módon manapság nagyon elterjedt, különösen a fiatalok körében, minden tudást a ismeretek tudományos formájára redukál. A fizikai tudományok tagadhatatlan sikere és az ezek révén kifejlesztett technológiák rendkívüli hasznossága alakította ki sokak fejében ezt a meggyőződést, de ez tragikus elsivárosodást jelent. Lehet, hogy egy kémikus meg tudja mondani, hogy milyen kémiai összetételű festékeket használt Michelangelo a Sixtus-kápolna mennyezetén, de akármilyen tudós, semmit sem tudna mondani arról, hogy mi teszi annyira széppé ezt a műalkotást. Egy geológus képes lehet megmondani nekünk, hogy milyen földrétegek vannak Chicago városa alatt, de tudósként soha nem tudná megmondani, hogy a várost igazságosan vagy igazságtalanul vezetik-e. A tudományos módszert nyomokban sem lehet felfedezni a Rómeó és Júliában, de ki lenne olyan ostoba, hogy kijelentse, ez a darab nem mond semmi igazat a szerelem természetéről? Ugyanígy a Biblia és a teológiai hagyomány nagy szövegei sem “tudományosak”, mégis a legmélyebb igazságokat mondják el Istenről, a teremtésről, a bűnről, a megváltásról, a kegyelemről stb. Sajnos, felsőoktatási intézményeinkben a bölcsészettudományok gyengülésének szintén a szcientizmus az oka és a következménye is. Ahelyett, hogy az irodalmat, a történelmet, a filozófiát és a vallást az objektív igazság csatornáiként értékelnék, ma sokan ezeket a szubjektív érzések körébe utalják, vagy pedig lesújtó ideológiai kritikának vetik alá.
Negyedik, egyben utolsó megjegyzésem a következő: Galilei egy nagyon hosszú könyv egyetlen fejezetének egyetlen bekezdését jelenti. A nagy csillagászra gyakran hivatkoznak azon hős tudósok patrónusaként, akik a vallás homályosságától és irracionalitásától való megszabadulásért küzdöttek. Az egyház és a tudomány kapcsolatában sötét paradigmának tekintik azt, hogy könyveit az egyház cenzúrázta, és a nagy tudóst a pápa parancsára virtuálisan bebörtönözték. Világos, hogy a Galilei-epizód aligha volt az egyház történetében a legszebb pillanat, és ami azt illeti, II. János Pál, valódi bűnbánatot mutatva, kifejezetten bocsánatot kért érte. De alapvetően nem megfelelő, ha ezt az epizódot használjuk a hit és a tudomány közti játék szemlélésének egyetlen lencséjeként. A modern tudományok kezdeteitől fogva több ezer mélyen vallásos ember vett részt tudományos kutatásokban és vizsgálatokban. Hadd említsek közülük néhányat. Kopernikusz, a forradalmár kozmológus harmadrendi domonkos volt; Nicholas Steno, a geológia atyja és az Egyház püspöke; Louis Pasteur, a mikrobiológia egyik megalapítója és hívő katolikus világi ember; Gregor Mendel, a modern genetika atyja és ágostonrendi szerzetes; Georges Lemaître, a kozmikus eredetről szóló ősrobbanás-elmélet megfogalmazója és katolikus pap; Mary Kenneth Keller pedig, az első olyan nő az Egyesült Államokban, aki informatikából doktorált, katolikus apáca volt. Úgy gondolom, joggal mondhatjuk, hogy ők mind megértették azokat az alapvető pontokat, amelyeket kifejtettem ebben a cikkben, és ezért úgy látták, hogy teljes odaadással tudják szolgálni mind tudományágukat, mind pedig hitüket.
Végezetül talán különösen arra buzdítanám napjaink katolikus tudósait – kutatókat, orvosokat, fizikusokat, csillagászokat, kémikusokat stb. -, hogy beszélgessenek a fiatalokkal erről a kérdésről. Mondják el nekik, hogy valójában miért téveszme a vallás és a tudomány közötti állítólagos háborúskodás, és ami még ennél is fontosabb, mutassák meg nekik, hogyan békítették össze a kettőt ők a saját életükben. Egyszerűen nem engedhetjük meg, hogy a kettéválasztásnak ez az ostoba igazolása továbbra is megmaradjon.
Fordította: Solymosi Judit
Forrás: Word on Fire
